A várandósság során, az áldott állapotban két lélek él egy testben, két szív dobban egyszerre. Ez nagyon romantikusan hangzik, de ha hatékonyság szempontjából nézzük, ugyanazon az erőforrásokon már kettőnek kell osztozni. Ez nem is olyan egyszerű! Lelkileg sem…

Gyakran érzem magam feszültnek, frusztráltnak amiatt, hogy képtelen vagyok a korábbi tempómat tartani várandósan. Sokszor azt gondolom magamról, hogy „lusta” vagyok, máskor „pontatlan” vagy épp halogató. Sőt, előfordult már, hogy felelőtlennek könyveltem el magam, mert egyszerűen nem volt erőm az adott feladat elvégzésére. Mindeközben persze tisztában vagyok vele, hogy a szívem alatt dobogó másik szív épp ezt lassúságot igényli, szüksége van az én energiámra, hogy ő növekedjen. Ráadásul más kismamának én is pihenést javasolnék…

Mégis azt érzem olykor: nem vagyok önmagam.

Én nem vagyok lassú, lusta, elkéső, pontatlan, dolgait halogató, rendetlen ember… Csak épp kismama. Nem vagyok képes annyi mindenre: sok dologra csak lassabban, más dolgokra egyáltalán nem. Van olyan nap, amikor már reggel azzal kelek, hogy feszül a hasam, és ha picit is próbálom végezni a feladataimat, csak rosszabb lesz, azt pedig nem szeretném megvárni. A testem, a picúrkám jelez, hogy mennyit bírok, hogy mennyi az elég. És lehet(ne) feszegetni ezt a határt, csak szerintem nem érdemes. Így ilyenkor kérdés nélkül leállok. Én, lusta, felelőtlen, halogató. Pedig én nem ilyen vagyok. Csak épp kismama.

Nehéz ügy ez egy pörgős, önmagához viszonylag szigorú, szorgalmas ember számára. Megérteni, hogy nem vagyok én más ember (esetleg rossz!?), csak mert heverészek, vagy mert rendeltük a kaját, hogy pihenni tudjak. Nem vagyok egy notórius halogató, ha nem valósítok meg minden extra ötletet, amely eszembe jut. Ha még aktuális lesz, megvalósítom akkor, amikor már egyedül leszek a testemben. Mert most még nemcsak magamra kell figyelnem, hanem Őrá is. Törékeny, sérülékeny, pici formálódó életére.

Próbálom megérteni, hogy nem vagyok lusta, és felelőtlen a feladataimmal szemben. Hanem éppen egy kicsiny élettel szemben vagyok felelősségteljes, amikor a pihenést választom a rohanással szemben. Igyekszem átprogramozni az agyam erre a néhány hónapra, hogy megértsem: az lenne inkább önzőség, ha a magam ötleteit, feladatait hajszolnám akkor is, amikor már a testem pihenésre int.

Nem azt mondom, hogy váradósan csak feküdni szabad, és hogy el kell hagyni magunkat (és a háztartást) teljesen (kivéve, ha a doki azt mondta, mert akkor bizony kérdés nélkül fekvés!). De ha érzed (és igen, ezt csakis te tudod, nem az internet meg a szomszéd néni), hogy fáradt vagy, húzódik, feszül a pocid, akkor úgy vélem le kell lassulni, akár megállni, megpihenni.

Na igen, de akkor mi lesz a feladataimmal?!

Én sokáig felháborodtam, mikor mások leintettek, hogy pihenjek, hiszen a munka „megvár” (meg egy rohangáló 2,5 éves is, ugye?!). Mára sem lett kevesebb a feladatom, de igyekszem megtanulni ezt elengedni: ha nagyon nem megy, nem erőltetem a házimunkát. Reménykedem, hogy másnap sokkal jobban érzem majd magam (akár az előző napi pihenés révén is) és bepótolom majd a lemaradásom.

Másrészt elfogadom a segítséget: férjemtől, családtól egyaránt. Én pedig nem akarok szuperhős lenni: azokat a dolgok, amelyek tényleg megvárnak, elhalasztom. Most nem érdekel, hogy kupis-e a nagy szobai szekrény 5. számú fiókja, vagy, hogy hogyan gyűlnek a kamrában az üres befőttes üvegek. A függöny lehet csak jövőre lesz kimosva, és a fényképalbum beragasztva. Ezek tényleg megvárnak néhány hónapig.

És most igyekszem nem arra gondolni, hogy mennyire nem lesz időm majd két kicsi mellett sem ezekre. Azt még nem tudhatom. Lehet, hogy óriási jó alvó lesz a picúr, Léna meg már amúgy is segíteni szokott ezekben a dolgokban, semmint hátráltatni (vagy egész nap oviban lesz). A lényeg, hogy most ne ezeket a dolgokat tartsam szem előtt, hanem a formálódó életet. Hiszen ez a legnemesebb feladat, amelyet a testem megtehet ebben az áldott állapotban.

Nem szeretnél lemaradni semmiről? Iratkozz fel az Anyu tervez blog hírlevelére ITT.

Keresd a blogot a Facebookon is!