Áldásos, nehéz, szintlépésre sarkalló hétvége áll mögöttünk. Május elején 3 napos kapcsolatépítő kurzuson vettem részt férjemmel együtt. Mivel idén ünnepeljük 10. házassági évfordulónkat, kapva kaptunk a lehetőségen, és azonnal jelentkeztünk a tréningre. A célunk az volt, hogy egy kicsit elvonulva a világ zajától egymásra figyelhessünk, megpihenjünk a hétköznapok zsúfolt teendőcunamijától és közelebb kerülhessünk egymáshoz. A legfőbb mozgatónk a megállás vágya volt, mert egyszerűen éreztük: eltelt 10 esztendő és van mire visszatekinteni, van miért hálát adni. Akkor még álmodni sem mertünk róla, hogy ez a tréning annyira meghatározó lesz számunkra, hogy méltó nyitánya lesz a következő időszaknak.

Nem jöhettünk haza úgy, ahogy elmentünk. Pedig nagy magabiztossággal állítottuk: nálunk jól működnek a dolgok, nincsenek veszekedések és meg tudunk beszélni mindent. Bátran vállaltuk mindig is a példaadás szerepét: egészségben, betegségben, kicsi gyerekekkel, jólétben és anyagi nehézségekben egyaránt kitartottunk egymás mellett: aki ismer minket, ezt nagyon jól tudja. Manipuláció, vagy játszmák helyett őszinteség jellemezte a kapcsolatunkat, és hangos viták nem voltak jelen az életünkben. Alapvetően boldogan éltünk, és azt gondoltuk, hogy ezt már csak egy dolog fokozhatná: ha végre jól kipihenhetnénk magunkat és megállhatnánk a szerteágazó feladataink közepette. Az Ölelj át! kurzus túlszárnyalta az elképzeléseinket, és új távlatokat nyitott meg számunkra, most erről szeretnék beszámolni nektek.

Hadd éljek egy hasonlattal, ahogyan az utamra, utunkra és a fejlődésre tekintettem: korábban úgy éreztem magam, mint valaki, aki sétálva közlekedik az útján, de tud futni, biciklit elővenni, sőt még autóba is szállhat, ha van ereje, bátorsága. Az út bár néha kacskaringós, néha elágazik, de alapvetően látható, bejárható: gyorsabban vagy lassabban, váltakozó intenzitással. Ehhez képest a kurzus olyan volt számomra, ami megnyitotta a szemem arra, hogy egyébként létezik egy másik szint, és vannak szárnyaim, amellyel repülni is tudok. Nem egy látható úton vezetett tovább, hanem olyasmiket vettem észre, amelyeknek a létezéséről eddig nem igazán volt tudomásom, legfeljebb csak sejtésem.

Ha nincs látható probléma, jól működik a párkapcsolat, elégedetten simulhatunk bele az érzésbe egy vállveregetés keretében: minden oké, nincs itt semmi látnivaló, pláne nincs fejleszteni való. Ám a „jó” a legnagyobb akadálya a „kiválónak”. A párkapcsolat ugyanis több lehet annál, mint jól működő szerelmi kapcsolat, amelyben az utódgondozás és az értékátadás megtörténik és minden más feladat is ellátásra kerül. A párkapcsolat lehet a gyógyulás színtere is. Mindaz, amit gyermekkorunkban átéltünk, mindaz a sokféle kötődési seb, amelyet hordozunk, gyógyulásra lelhet a párkapcsolatban. Mert ezek a sebek időről időre megmutatják magukat. A gyermekkorból hozott benyomások bevésődésként ott vannak bennünk és a magunkról kialakított képet is meghatározzák. A nehéz érzéseket nem szívesen éljük át, igyekszünk távol tartani magunkat ezektől, így különféle védelmi mechanizmusokat alakítunk ki. Ezek akár még a jobb funkcionáláshoz is hozzájárulhatnak, de elzárnak minket a valódi érzéseinktől. Ha pedig mi nem éljük át, a társunkkal sem tudjuk azt megosztani. Megélni a saját mélységeinket és beengedni a házastársunkat a belső világunkba kockázatos lépés, mely sebezhetővé tesz. Mégis ez az a lépés, amely utat nyit a gyógyuláshoz, a szeretetteljesebb összehangolódáshoz és egy új dimenziót is nyit az Istennel való kapcsolatban is.

Még mindig dolgoznak bennem a lassan 3 hete tanultak, átélt élmények. Megnyílt bennem egy út a mélyebb befelé figyelésre is és nehéz innen kommunikálni kifelé úgy, hogy számotokra kedves követőim hasznos, praktikus vagy elgondolkodtató legyen. Remélem ezzel a rövid leírással mégis sikerült adnom nektek mindabból, ami most bennem mozog.