Amióta ideköltöztünk, nem győzök hálás lenni. Meg is van rá minden okom: azon túl, hogy Poroszló egy gyönyörű hely a Tisza-tó partján, már első perctől kezdve azt érzem, hogy otthonra leltem. Kissé bizonytalankodtam, hogy mit és hogyan osszak meg veletek az elmúlt időszakból, de 1,5 hónappal a költözés után úgy érzem, készen állok rá, hogy beszámoljak a legfontosabbakról.

Előzmények

Mint tudjátok, egy református lelkész felesége vagyok, így a költözés(ek) számomra mindig is benne voltak a pakliban: ezt is vállaltam azzal, hogy ŐT választottam életem párjául és hűséget fogadtam neki Isten és emberek előtt. Ennek megfelelően az utóbbi 6 évben most költöztünk negyedjére (ebben nem számítottam bele, amikor odaköltöztem férjemhez a házasságkötésünk után). Ez nem azt jelenti, hogy minden lelkész 2 évente költözik és azt sem, hogy ez így megy, mígnem nyugdíjas lesz az ember. Sokkal inkább egy tanulási folyamatot mutat be, amelyet akár az orvosok is végigjárnak: az egyetem elvégzése még csak a kezdet, a gyakorlati tudást a kórházak egyes osztályain szerzik meg, mígnem elegendő tapasztalattal és önismerettel rendelkeznek, hogy eldönthessék mely területen tudják leginkább megélni hivatásukat (és felelősségteljesen ellátni a hozzá tartozó feladatokat).

A lelkészeknél is hasonló helyzet állhat elő (bár egyáltalán nem törvényszerű mindenkinél): több szolgálati területen is dolgoznak, amely akár költözésekkel, váltásokkal is járhat, mígnem megtalálják azt a hivatási területet, amelyben rálelnek személyes elhívásukra. Férjem és így a családunk egy ilyen utat járt be, amelynek eredményeként férjem a Poroszlói Református Egyházközség megválasztott lelkipásztora lett május elsejével.

Számomra az utóbbi 1,-1,5 év rengeteg nehézséget, szomorúságot tartogatott. A két kicsi mellett éjszakázva gyakran azt sem tudtam, miért is vagyok a gödörben: a fizikai kimerültségre fogtam a depresszív hangulatomat. Magdaléna 3 év 11 hónapos koráig minden éjjel felkelt (gyakran többször is): vagy velünk kellett, hogy aludjon, vagy meg kellett nyugtatni/vigasztalni/itatni. Második gyermekem, Júda pedig 1,5 éves koráig játszotta ugyanezt, annyi különbséggel, hogy őt megszoptattam ébredésekkor és nem vettük át a nagy ágyba (mert hát ugye már foglalt volt a nagylánnyal…). Mivel 2 év 9 hónap van köztük, könnyen kiszámolható, hogy 4 év 3 hónapon keresztül minden egyes éjjel felkeltem legalább egy, 14 hónapon keresztül pedig két gyermekhez is (olykor felváltva akár 4-5 alkalommal is). A nagyszülői segítség lehetőségétől távol, érzelmileg és fizikailag is ki voltam merülve, és egyszerűen valahogy nem éreztem magam a helyemen. Először a kisgyermekes nehézségekre fogtam ezt az érzést, de ahogy ez egyre erősödött bennem, tudtam, hogy a helyszínnel, a helyzetemmel is gond van.

Az idei év elejére már egész mélyre kerültem. Nem annyira, hogy depressziós legyek, de annyira igen, hogy a gödör szélén állva minden nap sírjak és céltalannak érezzem az életem a legszuperebb célalkotó stratégiák és tervezési módszerek ismeretében is. A blogon is kezdett ez megérződni: egyszerűen nem jöttek a szavak, mert magam számára sem volt tiszta üzenetem: minden kuszaság volt bennem. Ekkor arra jutottam, hogy időt hagyok magamnak, hogy pihenjek, feltöltődjek, és amíg nem jönnek maguktól a szavak ismét, addig nem erőltetem. Elkezdtem többet aludni (hiszen fizikailag is szükségem volt rá), és olvasni, hogy töltekezek lelkileg, mentálisan is.

Ekkor ismerkedtem meg a rövid coaching módszerével, amely segített kirángatni ebből a befelé forduló hangulatból és résnyire nyitotta a kaput a megoldás felé már csak azzal is, hogy rádöbbentett:

lennie kell megoldásnak, mindegy mi a problémám gyökere.

Ezután már nem azt kerestem, hogy mi a „baj”, honnan fakad a szomorúságom, hanem azt, hogy mi a megoldása. Elkezdtem még többet olvasni, és egyre inkább kitisztult a kép előttem. Nehéz megfogalmazni mit is értek ezalatt, de elindult egy pozitív változás a szemléletemben és a személyiségemben, melynek hatására már nem uralt le a szürke köd és a homály, amely azelőtt meghatározó volt.

Elkezdtem örülni és hálás lenni.

Már világos volt számomra, hogy nem vagyok a helyemen, de tudtam, hogy csak úgy találhatok új útra és igazi otthonra, ha én magam azzá az emberré válok, akinek lennem kell. Korábban azt hittem, hogy majd, ha bizonyos körülmények adottak lesznek, akkor válok azzá, akinek lennem kell. De rádöbbentem, hogy csakis úgy változtathatok, ha magam is változom és előbb én fejlődök.

A szomorúság helyett megérkezett a remény: nemcsak azért, mert jobban bíztam magamban, mint korábban. Elkezdtem jobban bízni Istenben, hogy azokat a dolgokat, amelyeket én képtelen vagyok irányítani vagy befolyásolni, ő kézben tartja. Nekem pedig csak az a feladatom, hogy megtegyem a saját részem: szomorúság helyett öröm legyen a szívemben és bizalom afelől, hogy Ő jót tervez az életemmel.

Megtanultam, hogy ha valami kudarc ér, akkor nem vereségként tekintsek rá, hanem tanulságként.

És ilyen értelemben rengeteg tanulsággal gazdagodtam az utóbbi 1,5-2 évben. A kudarcon, veszteségen, nehézségeken keresztül. Elkezdtem hálát adni Istennek mindenért, amim van. Nem arra tekintettem, amivel nem rendelkeztem, hanem azokra a csodálatos ajándékokra, amelyek a birtokomban voltak, bármilyen aprók vagy jelentéktelennek tűnők is voltak azok.

A nézőpontom, fókuszom a negatív eseményekről és körülményekről a pozitívakra terelődött és megteltem örömmel, hálával, bizakodással, reménnyel. Imáimban a panaszt a hála váltotta fel és a reményteljes jövőbe vetett hit. Újra elkezdtem írni, de legfőképp magamnak: imádságokat, tanulságokat és azokat a gondolatokat, amelyek a fejlődés felé vezettek. Végül elkezdtem vezetni a Hálanaplómat.

Poroszlóra költözésünk után kaptam ajándékba a Lemma shop jóvoltából a Pöttyös tervezőt , amely egyedi tervezésű, a Bullet Journalra emlékeztető pontozott tervezőfüzet egy magyar édesanya alkotásában. Mivel én jelenleg az Életvezető keresztény naptárat használom a GTD-ből vett kontextus szerint rendezett teendőlistákkal kombinálva, így nem akartam egy újabb tervezőbe fogni. Pedig közel áll hozzám a Bullet Journal módszer (ITT írtam már róla), nem akartam egy új rendszer kialakításával is bonyolítani a költözés utáni káoszt, viszont várni sem akartam a füzet használatával.

Kemény kötésű, gyönyörű füzetről van szó, 3 könyvjelzővel és olyan lapokkal, amelyen egyáltalán nem üt át a tinta (először kételkedtem, de tényleg nagyon masszívak a lapok). A dekoratív külső borítón egy virágokkal koszorúzott fehér rész várta, hogy elnevezzem ezt a nagyszerű füzetet. A blog facebook oldalán kérdeztem meg tőletek, hogy mire is kezdjem használni ezt a könyvecskét: így ti adtátok a legjobb ötletet. Hálanaplót kezdtem.

Az új hely, új naplót kapott. És valóban van ok a hálára: minden napban meglátom a csodát, nagyszerű emberek vesznek körül egy fantasztikus helyen. A templom mellett lakhatom, amelyről egész életemben álmodtam. Megtiszteltetés itt élni, és Poroszlót az otthonomnak nevezni. Minden este úgy fekszem le, hogy felírok 5-10 dolgot, amiért hálás voltam aznap. Ez mindig örömmel tölt el és még inkább hálás leszek mindenért, amim van, sőt azokért a dolgokért is, amelyek nincsenek: mert okkal van így és ezáltal is tanulok.

A vereség megedz, a kudarc tanít. Mindenki életében vannak mélypontok, nehéz időszakok, embert próbáló körülmények. Ami a lényeges, hogy mindezekhez hogyan állunk hozzá. Tekinthetünk rájuk lehetőségként, amelyek utat nyitnak a fejlődés előtt és ezáltal egy merőben jobb helyzethez vezetnek.

Ebben a rövid beszámolóban részletezhettem volna a költözés nehézségeit vagy azokat a próbákat, kudarcokat, amelyeket átéltem. Nem szégyellem már, és nem titok, mégis nem erre akarok fókuszálni. Nem a negatív történésekről akarok elmélkedni, emlékezni és beszélni, írni. A költözési pakolás időszakában is inkább a GTD módszerről olvashattatok nálam semmint a dobozhalom káoszáról, és mielőtt átköltöztünk volna, nem is számoltam be a háttérben zajló eseményekről. Szeretnélek inkább inspirálni titeket és erőt adni, motiválni. A blogom hadd legyen a feltöltődés helye nektek is és nekem is. Nem kell szőnyeg alá söpörni a problémákat, de amikor véget érnek, akkor szerintem nem érdemes már emlékeztetni magunkat rájuk: viszont a megszerzett tanulságokat, tapasztalatokat sosem szabad elfelejteni.

Boldogan élni nem feltétlen a körülmények függvénye: sokkal inkább a hozzáállásunk határozza meg, hogy mit hozunk ki egy-egy helyzetből.

Ezért is vezetek hálanaplót: arra fókuszálok, milyen nagyszerű életet adott Isten, és mennyi csodával halmoz el napról napra.

* A bejegyzésben említett Pöttyös tervezőt megvásárolhatjátok ITT.

---

Ha nem akarsz lemaradni semmiről, feliratkozhatsz a hírlevelére ITT.

Megtalálod a blogot a Facebookon és Instagramon is, zárt facebook csoportunkat pedig Rendezett anyukák – Anyu tervez néven érheted el.