Több, mint egy hete tart a veszélyhelyzet Magyarországon és kb. ennyi ideje vannak otthon az önkéntes karanténba vonulók. Ennyi idő alatt milliónyi hírt kaptunk, számtalan, egymásnak ellentmondó érzéssel küzdöttünk meg önmagunkban, miközben a hurráoptimizmus és a depresszió között félúton lavíroztunk. Kemény feladat utat vágni ebben az érzelmi káoszban és a bizonytalanságok ellenére is látni a fényt az alagút végén. Merthogy az élet nem állt meg, csak épp más mederben folyik pár napja (és még egy ideig). De akkor ezeket a napokat hogyan éljük meg? Minden helyzet egyedi, most a saját megoldásaidra és fontossági sorrendedre lesz szükség!
Az ismert világ, annak működési mechanizmusaival együtt a szemünk előtt omlik össze és bizonytalan, hogy mikor látjuk meg a fényt az alagút végén. Gazdasági világválság, egzisztenciális nehézségek, az otthonoktatás és az home office idegőrlő párosítása az oviszünettel és a nagyszülői valamint egyéb segítség kiesésével spékelve.
Ebben a helyzetben nem csoda, hogy még lila gőzöd sincs róla, hogy mit gondolj. Talán még azt is nehéz megfogalmaznod, mit érzel. Zsibong minden körülötted, és az otthonlét előnyeit felsorakoztató mondatok hallatán is csak a frusztrációd nő. Jah, hogy ezt így kellene? Hogy békésen, örülve a gyerekekkel együtt töltött időnek kertészkedjek meg olvassak könyvet (miközben a gyerekek ott rúgják fel ezt a terved, ahol csak tudják)? Most lehetne fejleszteni magam, megtanulni angolul, meg tovább képezni magam az ingyenesen elérhetővé tett töméntelen sok internetes anyag által? Most kellene tornáznom, sokat aludnom meg odafigyelni az étkezésre (na meg az egész családéra), mert jelenleg az immunrendszer erősítése az egyik legfontosabb védekező eszköz a járvánnyal szemben?
Oh, és közben persze nem árt, ha megvan a stratégiám, hogyan és hol lesz az én helyem ebben az új, még most alakuló világban.
Hát nem. Ez egy hét alatt nem megy. Igazából kevesebb, mint egy hét, mert mondhatni minden nap történik valami kisebb-nagyobb változás, tehát szinte naponta lenullázódik a számláló. Ha csak addig kellene látnom, hogy 2 hétig itthon vagyunk a gyerekekkel, elmarad a képzésem, extra időt nyerek a kertészkedésre, meg önmagamra (haha, gyerek mellett ez jó vicc!), akkor azt mondanám: Oké, ide vele, sima ügy. Csakhogy ez nem 2 hétről szól. A világ épp most fordul ki a négy sarkából a szemünk láttára. 2 hét múlva nem tér vissza minden a normál kerékvágásba, sőt ebből a feltételezésből mindkettő bizonytalan lábakon áll.
Nem tudni mikor tér vissza az élet a „normál” ütemhez és egyáltalán nem biztos, hogy az a normális ugyanaz lesz, mint amit megszoktunk, megismertünk. Bizonyos szempontokból rosszabb lesz, másokból jobb, de mindenképpen más. Már semmi sem lesz ugyanaz. És ebbe belegondolva én valahogy nem tudom nyugodt szívvel olvasgatni a könyvemet a verőfényes napsütésben. Amikor érzem a feszültséget a levegőben és hallom a vadászgépek, helikopterek zaját. Amikor nem tudok mit válaszolni a gyermekeimnek arra a kérdésre, hogy mikor fognak találkozni legközelebb az ovis barátaikkal. Hiszen még elbúcsúzni sem tudtak. Pénteken egyszerűen már csak nem mentünk, kedden pedig be is zárt az ovi. Amikor nem látom a jelenlegi böjti időszak végén a Húsvétot, mert nem biztos, hogy tarthatunk majd istentiszteletet és hogy megemlékezhetünk az utolsó vacsoráról az úrvacsorai közösségben.
Ha csak arra kellene gondolnom, hogyan foglaljam le a gyerekeket 2 hétig, nem lenne gond, simán menne ez a karantén-buli. Így viszont csak a bizonytalanságot látom magam előtt.
És épp ez a gondolat segítette elő bennem, hogy mégis meg tudjak küzdeni ezekkel a jelenlegi napokkal.
Csak 2 hétre fogok előre nézni.
Azt mondom, hogy 2 hétig biztosan tart az önkéntes karanténunk (nem lesz ovi, és istentisztelet sem, vásárolni is csak férjem megy, az udvarnál tovább nem megyünk), szóval a március most ezzel telik. Csak idáig akarok látni, de ideáig tisztán, hiszen minden más nagyon-nagyon bizonytalan. Ez idő alatt a gyerekeké a főszerep nálam, valamint a lazításe, pihenésé.
Benyomom a RESET gombot magamon és egy kicsit átalszom ezt az időszakot.
A családé lesz a főszerep, de ebben is inkább a minél több udvaron tartózkodás, a szabad játék, kergetőzések, meg bármi, ami spontán alakul (itthon!). Teret adok a gyerekeknek, és a férjemmel való kommunikációnk, együtt munkálkodásunk csiszolódásának. Elengedem a gyeplőt és merek „csak úgy ellenni”. Majd 2 hét után, tehát olyan 03.30-a táján átértékelem, hogy hol tart a helyzet, melyek a következő lépések, hogyan alakítsam az áprilist. Ha nem lesz ovi már ebben a tanévben, szeretném jobban a kezembe venni az otthonoktatást, és egyre több „fejlesztő” feladatot is beiktatni a gyerekeknek. De előbb még ennek van itt az ideje: két hét karantén, RESET gomb, lazítás, friss levegő (udvaron!).
Nem azt mondom, hogy ez a HELYES fókusz. Az mondom, hogy ez egy lehetséges út a sok közül. A lényeg, hogy megkerestem és megtaláltam a sajátomat.
Lehet, hogy neked is segítene, ha ebben a bizonytalanságokkal teli jövőbe meghatározott időkerettel tekintenél. A március 30-ig terjedő nézőpont talán azért lehet ideális, mert addig biztosan tart az oviszünet, annyi karantén biztosan kell és lesz is, viszont lesz időd az április tervezésére majd az új fejlemények függvényében. Mi neked ennek a két hétnek a tekintetében most a legfontosabb? A munkád, hogy home office-ban is ellásd és megtarts az állásod? Vagy most tudsz a vállalkozásoddal berobbanni, esetleg ügyfeleket gyűjteni új módokon? Vagy önmagadra tudsz figyelni, esetleg a családra? Most fogsz az étkezéssel, főzésben fejlődni? Itt az idő a tavaszi nagytakarításra?
Mi számodra most a prioritás?
Annyira gyorsan történt minden az utóbbi 1-2 hétben, hogy nem voltam elég tudatos és úgy viselkedtem, mintha “minden” prioritás lenne egyszerre, és épp ezért semmit sem tudtam igazán „megragadni”. Így egy káoszos zavart ember voltam az utóbbi napokban, melynek következtében a gyerekek is elővették a legnyűgösebb arcukat (ami aztán pláne nem segített a kirojtozódó félben lévő idegrendszeremnek). Amint meghoztam tegnap délután ezt a döntést, hogy csak 2 hétnyit nézek magam elé, nyugodtabbak, szófogadóbbak lettek (bár ez lehet az éppen elkészült homokozónak is köszönhető). Szóval bármilyen csábító (és frusztráló!) most minden területet egyszerre megnyomni, a prioritások most is nagyszerű iránytűként szolgálnak. És így máris nyugodtabb vagyok, nem a zavart őskáoszt látom magam előtt, hanem a lehetőséget. Az én saját utamat, saját megoldásomat ebben a helyzetben.
Te hogy vagy ebben a bizonytalanságban? Mennyire éled meg nehézségként és mennyire látod lehetőségnek?
A prioritások szerepéről már korábban is olvashattatok nálam a blogon:
Anyu tervez blog és coaching 