Milyen igaz a mondás, mi szerint, ki sokat markol keveset fog! Az idő, a teendők és a tárgyak tekintetében egyaránt érvényes rám ennek a közmondásnak az üzenete. Ha egyszerre akarok túl sok dolgot megtenni, ha a céljaim egyaránt fontosak és nincsenek igazán prioritásaim és ha túl sok cucc vesz körül az egyaránt megmérgez. Nem jutok előre, egy helyben toporgok. Most ezen fogok változtatni.

Az elkövetkezendőkben egy-egy hónapnak egyetlen fókusza lesz. Eddig megosztottam a figyelmem az egyes területek, célok között, így teljesen elaprózódtam. Mostantól szeretnék fókuszálni, és lassan, de biztosan haladni az egyes célkitűzések felé.

Áprilisra azt határoztam el, hogy végleg leszámolok a rendetlenséggel az életünkben…

oly módon, hogy nagyon drasztikusan kiselejtezem a holmijainkat. Rendrakós körökben ismert néven „kimarizom” a dolgaimat. Marie Kondo (KonMari): Rend a lelke mindennek könyve alapján végigmegyek mindenen és végképp kiselejtezem a szükségtelen dolgokat, azokat, amelyek nem okoznak már örömet számunkra. Ez alól egyelőre kivételt teszek a játékok esetében, azokat ugyanis az Egyszerűbb gyermekkor című könyv illetve a május elején esedékes Egyszerűbb gyermekszoba workshop alapján fogom rendbe tenni következő hónapban.

A rendezéssel párhuzamosan illetve még a következő hónapba is csúsztatva (hiszen most mondtam, hogy nem akarok sokat markolni egyszerre a két kicsi gyermekem mellett…) a tavaszi nagytakarítást is meg fogom ejteni. Ennek metódusában azonban már bizonytalanabb vagyok: korábban nem egyben, hanem részleteiben takarítottam, felosztva a lakást, illetve az egyes helységeket különböző munkaterületekre. Ebben a lakásban azonban még ez nem történt meg, kicsit össze-vissza takarítottam, tehát most egyben kell nagyot dobbantanom.

Ha erre gondolok, elvárások, bukás és szégyen elegye jelenik meg előttem. A nagytakarítás öröme és réme egyszerre van jelen. Alapvetően szeretek takarítani, a tisztaság jó barátom, de az a takarítással töltött időt gyakran haszontalannak érzem: a házimunka elvégzését ugyanis csak akkor lehet érzékelni, ha annak hiánya mutatkozik meg. Másrészt –és ezt nehéz beismernem magam számára is, nektek meg főképp-

két gyermek mellett már egyáltalán nem úgy mennek a dolgok…

Azt hittem, hogy a 3 év korkülönbség az is magával hozza, hogy míg a nagy oviban van, én a kicsivel ugyanúgy elvégzek mindent, mintha csak egy gyermekem lenne. Amikor délután hazahozzuk, utána pedig a közös játéké az idő. Ebből csak azt hagytam ki, hogy az ovisok többet vannak itthon –az első évben legalábbis- mint oviban: betegség után hétvége, majd pár nap ovi után betegség, szünet és ünnep, majd pár nap ovi és kitör a nyár. Másrészt, amikor viszont itthon vannak, akkor egyáltalán nem olyan, mint mikor egy gyermek volt a családban: nemcsak egyesével igényelnek odafigyelést a gyerekek, hanem egymással is interakcióba lépnek. Ezt akár úgy is nevezhetjük, hogy játszanak egymással, ám egy 3,5 éves és egy 8 hónapos esetében ez csak úgy valósulhat meg, ha én is jelen vagyok legalább megfigyelőként. Miközben a nagy rajzol, a kicsi tuti felkapaszkodik az asztalhoz és meg is eszi az aktuális művet (nem igaz, mert Júda mindig a korábbi műveket eszegeti, teret engedve Léna legújabb alkotásinak elkészüléséhez). A kedvencem, mikor meghallom, hogy „gyere Júda, másszunk be ide!” És a fiú követi a nagytesót még az ágy alá is…!

Ennek fényében én csak úgy tudok haladni, hogy egy-egy célt tűzök ki magam elé, hiszen a leglassabb is, ha célját nem téveszti, biztosan eredményt ér el.

Most én is ezt a lassúságot, fókuszálást, és a türelmes előrehaladást fogom gyakorolni!

Ha tetszett, oszd meg másokkal is 🙂

Nem szeretnél lemaradni semmiről? Iratkozz fel az Anyu tervez blog hírlevelére ITT.

Keresd a blogot a Facebookon és Instagramon is!