Tudtam, hogy nehéz lesz. Hogy két kicsi gyermek rengeteg gonddal, nehézséggel jár. Tudtam, hogy az elején sok lesz a betegség: a nagy hazahozza a kicsire, aztán oda-vissza fertőződnek, nekem meg majd betegen kell helyt állnom mindkettő mellett. Éjszaka is. Sőt, tudtam, hogy betegségek nélkül is nehezek lesznek a hétköznapok: az éjszakázások, a nappali nehéz altatások, a nyűgösködés. Nehéz lesz összehangolni két gyermek bioritmusát, és mindkettő igényeire jól reagálni: nemcsak testi, de lelki szükségleteiket is kielégíteni.

Szétszakadni olykor, és két helyen lenni egyszerre. Szeretni őket nagyon-nagyon és még annál is jobban. Mellettük állni, ha nehézségük támad, vigasztalni, erősíteni mindkettejüket. Tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb időszak: egyik kicsi másik pici. És az első telünk az új lakásban, új környezetben, új közösségben még távolabb mindkét szülőpártól.

Az hittem az éjszakázás lesz a legnehezebb. Aztán rájöttem, hogy ehhez már többé-kevésbé hozzászoktam, ráadásul Júdával már sok mindent másképp csinálok és így jobban is alszik. Féltem, hogy nehezen bírom majd elviselni a rendetlenséget. De legnagyobb meglepetésemre sikerült hamar kialakítanom egy rendet, amelyet siker annyira fenntartanom, amennyire két gyermek mellett számunkra kellemes.

A legnehezebb az lett számomra, hogy hiányzok önmagamnak.

A napjaim a gyermekeim körében telnek, valamint a férjem társaságában, de magamra kevesebb idő jut, mint amire szükségem lenne. Én az a típusú ember vagyok, aki szereti a társaságot, szeret pörögni, sokszor az események mozgatórugója. Ezután pedig szeret visszahúzódni a kis csigaházában, értékelni a történteket, gondolkozni, feldolgozni, lejegyezni azokat. Olyan ember vagyok, akinek szüksége van, hogy kielemezze az életét, a helyzetét, az érzéseit, a kapcsolatait, a gondolatait, ötleteit. Aki szeret rajzolni, színezni, tervezni, írni, rendezni, rendszerezni tárgyi és lelki szinten egyaránt. Valaki, aki szeret tanulni, új ismeretek szerezni, filmet nézni, zenét hallgatni, táncolni, tornázni. Egy kicsit önmagával lenni.

A legnehezebb az a felismerés volt, hogy ez nem egy átmeneti állapot. Mármint 1-2, sőt 3-4 év múlva is kicsi gyermekeim lesznek, sőt 15-20 évig még biztosan az én gondozásomra szorulnak valamilyen formában. Persze tudom, változni fognak az idők, hiszen Léna mellett is már kb. 1,5 évesen egyre több időm jutott magamra, amikor délután egyben aludt 2-3 órát, illetve később, amikor más is tudott már rá vigyázni szintén időt nyertem önmagam számára. De két gyermekre felügyeletet találni, vagy elérni, hogy pont egyszerre aludjanak, már nehezebb ügy.

Akár bűntudatom is lehetne, hogy nekem ilyen nagy szükségem van az én-időre, a töltekezésre, hiszen milyen anya az ilyen, ugye?!. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy csak annyit adhatok, amennyivel én is rendelkezem. Csak akkor tudom a családomat feltölteni, ha én magam nem vagyok üres. Muszáj töltekezni, ha nem akarunk végképp lemerülni.

Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék a gyermekeimmel lenni. Épp ellenkezőleg! Szeretnék nekik minél többet adni magamból, és testi-lelki támaszuk lenni a legnehezebb helyzetekben is. De ez csak úgy lehetséges számomra, ha nem hagyom önmagamat elhagyni, elveszni. Az identitásomat formálja, hogy két gyermekes anyuka vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy meg is kell szűnnöm létezni.

Nagy dilemmája ez sok anyának. Van, aki számára nem kérdés, hogy korábbi önmaga maradjon és hamar vissza is talál a munkájához, a „régi életéhez”, míg mások hajlamosak a mártír szerepre, mindent odaáldozni az anyaság oltárán. Én egyik utat sem ítélem el, de én személy szerint az egyensúlyra szeretnék törekedni: élvezni a gyermekeimmel töltött időt és hálásnak lenni értük, miközben én is megmaradok önmagamnak.

Neked mi a legnagyobb nehézséged a kisgyermekes lét kapcsán?

Ha tetszett, oszd meg másokkal is 🙂

Nem szeretnél lemaradni semmiről? Iratkozz fel az Anyu tervez blog hírlevelére ITT.

Keresd a blogot a Facebookon is!