Kisfiúnk születése egy hatalmas csoda az életünkben. Az öröm, amelyet akkor éreztem, mikor kezembe vehettem őt, földöntúli volt. Teljesen tudatomnál voltam, és megtapasztalhattam azt a határtalan örömöt amelyet egy új élet világrajövetele okoz. Mindebben pedig Isten segített.

Gyermekünk fogantatása egy nehéz időszakban, csodaként köszöntött be az életünkben, mintegy ígéretként, hogy Isten a betegségek ellenére is éltetni akar még minket. A várandósság időszaka problémamentesen zajlott: az első félidőben szinte nem is éreztem „terhesnek” magam. Aztán eljött a költözés ideje, a pakolás nehézségeivel együtt, amely a koraszülés rémével fenyegetett. De Isten megtartott ebben a helyzetben is, és sok pihenéssel, kórház nélkül is minden rendben alakult, bent maradt még kisfiam a pocakom ölelésében. Egészen a 38. hétig.

A választott orvosom csupán egyetlen hétig nem volt elérhető külföldi szabadsága miatt: pont ezen a héten. Ezt előre tudtuk, de mivel a 37. hétig nem indult be a szülés, gondoltuk már csak a kiírt dátum körül fog érkezni a baba. Mindenki nagy meglepetésére nem így történt.

Elkezdődik…

Már 36-37 hetesen voltak méhösszehúzódásaim, „jósló fájások”, amelyek nem erősödtek tovább és nem is rendszereződtek. Biztos voltam benne, hogy előző szülésemhez hasonlóan most is ezek a fájások fognak felerősödni, és az itthoni vajúdás után, a rendszeres 5 perces fájásokkal vesszük majd a kórház felé az irányt. Azon az estén viszont nem voltak összehúzódások, úgyhogy gondoltam időben lefekszem. A fürdőszoba felé indulva azonban észrevettem, hogy elkezdett szivárogni a magzatvíz. Bár meglepetésként ért, valahol a szívem mélyén azért éreztem, hogy ez lesz az a nap: a reggeli CTG vizsgálatra már csomaggal a kocsiban mentünk, és aznap délután kezdtem el mondani a picúrkámnak, hogy ha szeretne, akkor majd készüljön fel és jöjjön.

Indulás a kórházba

Olyan boldog vagyok, hogy imádsággal indultunk útnak, és volt segítőnk is, aki Lénára vigyázzon. Fájások ugyan még nem voltak, de a magzatvíz elfolyása esetén mihamarabb indulni kell a kórházba. Éjfél volt mire odaértünk, ekkor egy ujjnyira voltam tág, még fájások nélkül. Adatok, CTG, előkészítés, és éjjel 2 óra körül megérkeztek az igazi fájások is: 7-8 percenként. Férjem még hazament, hogy megnézze Lénát és pihenjen kicsit, mert nem igazán biztattak, hogy még éjjel babáznánk. 3-kor megvizsgáltak, akkor 2 ujjnyi voltam, de aztán kezdtek még inkább erősödni a fájások.

Ekkor CTG-re tettek, és egyedül, fekve vajúdtam. A szülésznők mondták, hogy pihenjek, de amikor otthagytak, már 5 perces összehúzódásaim voltak. Ebben a magányos órában Istenhez fohászkodtam, hogy adjon erőt az elkövetkezendőkhöz, és hogy épségben segítse elő a gyermekemet méhemből.

Fél 5-kor végül levettem magamról a CTG-t, mert nem esett jól fekve, mozdulatlanul vajúdni. Ezután 6-ig szabadon vajúdhattam, amely így szinte nem is fájt: guggoltam főként, illetve az ágyra támaszkodtam, miközben –az időközben megérkező- férjem a derekamat masszírozta. 6 után újabb vizsgálat következett: 3 ujjnyira voltam nyitott, így 7 körül fájáserősítőt kaptam. Bánatomra ismét fekve kellett vajúdni, de a férjem mindvégig mellettem volt. Próbáltunk együttműködni a fájdalommal. Nem féltem, mert kértem Istent, hogy vegye el a félelmet. Ehelyett inkább hittem, hogy minden rendben fog alakulni, hiszen ő tartja kezében az életünket.

Fél 8 körül még mindig 3 ujjnyi tágulás volt, a baba feje viszont nagyon lent: Júda már igazán jönni akart. Ez, bár nem mondtak semmit, láttam, ahogy a doktornő és a szülésznő összenéztek, nem jót jelentett. De biztattak, néhány jó fájás, amikor jól veszem a levegőt, elég lesz ahhoz, hogy utat nyisson teljesen a gyermek előtt. Segítségül tiszta oxigént kaptam egy maszkon keresztül.

Megszületik!

Hamarosan éreztem, nyomnom kell, de féltem, hogy vajon szabad-e az út. Megvizsgáltak és biztosítottak róla, hogy nyomhatok, és ahogy megbeszéltük, megpróbáltam gátvédelemmel szülni. Ez az első nyomásnál már látszott illetve éreztem, hogy nem fog menni, így kis bemetszéssel segítettek, hogy jobban kiférjen a gyermekem: ezen kívül két tolófájásra, összesen kb. 7 perc alatt kint volt gyönyörű gyermekem, Pál Júda Benjámin. 7:54 perckor, 3130 grammal és 49 centiméterrel.

Nagyszerű érzés volt és óriási hálával töltött el, hogy ezt átélhettem. Nem voltam kába, és a fájdalom sem tompított el. Isten megadta, ahogy kértem tőle, hogy nagy fájdalmak nélkül szülhessek. Csodás volt az a folyamatosság, ahogyan az anyaméhben kialakult kötődés megpecsételődött a szülőcsatornán való áthaladással, majd rögtön a mellkasomon érezhetem a kisfiamat.

Végül ügyeletes doktornőnél szültem, mégis a legjobb kezekben voltam. Már nem orvosokban, „nagy nevekben”, bíztam, hanem az egyedüli névben, az áldott orvosban: Jézus Krisztusban. Ő vezette ezt a folyamatot, ő segítette világra a gyermeket, miközben minden földi segítséget megkaptam a kórházi csapattól.

Isten kegyelméből, ilyen nagyszerű szülés után a regenerálódás is jobb volt: katéterre sem volt szükség, és a kórházi napok alatt is elég jól megerősödtem. Péntek reggelre született meg a kisfiam, de a szombat délutáni kórházi látogatás idejére már az épület udvarára mentem le sétálni a családommal.

Isten segített, hogy ne féljek, hiszen nagyrészt a félelem okozza a vajúdás és a szülés alatt fájdalmakat. Ehelyett ezzel biztatott:

„Nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1:7)

„A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet…” (1Jn 4:18)

Nekem sokat segített ennek megértésében a Gyermekszületés természetfeletti módon (írta Jackie Mize).

Végtelenül boldog vagyok és hálás, hogy megtapasztalhattam, milyen nagyszerű egy gyermek születése, és hogy Isten mennyire meghallgatja a hozzá szálló, hittel elmondott imádságokat!

Kívánom, hogy neked is ilyen csodás szülésed legyen!

---

Ha tetszett, oszd meg másokkal is 🙂

Nem szeretnél lemaradni semmiről? Iratkozz fel az Anyu tervez blog hírlevelére ITT.

Keresd a blogot a Facebookon is!