Elgondolkodtál már, hogy miért nincs időnk arra, ami tényleg számít, így a saját gyermekünkre? Időhiányban szenvedünk, mert túl elfoglaltak vagyunk, vagy túlvállaltuk magunkat. Társadalmunk a produktivitást várja el tőlünk:  kipipálni a listánkat az elvégzett teendőinkről, elkészíteni egy kézműves dolgot, szülinapi tortát gyúrni szinte a semmiből. Ám az előállítás mind időt igényel, melyet a szeretett személyektől, sok esetben a gyermekeinktől veszünk el…

Vágyakozunk a nagyobb és jobb, drágább dolgok iránt, melyet a világunk tempója diktál: rengeteg termék közül választhatunk gyermekünk számára, és minden azt sugallja, hogy a legtöbb dolog szükséges, sőt nélkülözhetetlen. Így azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a gyermeknevelés igen költséges.

Kimondatlanul is ott van ez a gondolat a háttérben, meghatározza mindennapjainkat. Apa próbál plusz-munkát vállalni, hogy megteremtse a többletjövedelmet, vagy anya megy vissza dolgozni kicsi gyermek mellett. Az első esetben teljes mértékben az anyának kell otthon tartania a frontot, hiszen a férj nem tud besegíteni a háztartási teendőkbe, gyermekfelügyeletbe. A másik esetben a kimerültség szintén mindkét félt érinti, hiszen a szülőknek a munka előtt vagy után még a háztartási teendőkre is időt kell szakítaniuk. Számomra az tűnik ki, hogy az egyre nagyobb igények, az anyagiasság, a birtoklási vágy rabolja el az időnket.

A tárgyak árát ugyanis meg kell keresni, ami sok időbe telik. Fel kell kutatni, majd beszerezni. Elpakolni, tárolni, rendszerezni, takarítani, javítani ha elromlik. Átválogatni, néha selejtezni, és úgy összességében: foglalkozni vele. És mondhatnád, hogy áhh, ha nem kell, majd elüldögél a padláson. De nem, mert egyszer valami kell, hogy legyen vele: költözés, felújítás, ha más nem, mikor elbontják a házat, biztos ott lesz (persze egy darab ide vagy oda nem számít, de sok kicsi sokra megy…).

Úgyhogy egyrészt dolgozunk a tárgyak áráért, másrészt foglalkozunk velük, ami szintén idő. Így szépen apránként azt vesszük észre, hogy pont a legfontosabb dolgokra nem marad időnk. Ez a felismerés erősített meg abban, hogy igenis legyek továbbra is szigorú a selejtezést illetően, és ne hagyjam, hogy az életem a tárgyak miatt túlbonyolódjon.

Első lépésként megpróbálom a házon kívül tartani a könnyen lommá váló dolgokat. Már meg is van rá a varázsszavam: köszönöm, nem kérem. Legyen szó ruháról, amit kedvesen adnának, de nem jó rám, vagy nem illik a ruhatáramba, vagy bármilyen más szórólapról, ingyenes izéről. A napi használat során lommá váló dolgokat pedig azon frissiben igyekszem kidobni/elajándékozni.

A második lépés már egy hosszabb folyamat. Meg szeretném ugyanis tanulni, hogy „a kevesebb több”, és szeretném, ha ez a vásárlásaimban is érződne. Kevesebb dolgot próbálok venni, és inkább a praktikumra koncentrálok és arra, hogy jól ki lehessen használni az adott tárgyat. A játékokkal is ugyanígy teszek: Lehet ezernyi játéka is gyermekünknek ha épp a legfontosabbat nem kapja meg: minket. Ha ez utóbbi megvan, akkor egy műanyag doboz és 2 kanál is elegendő a boldogsághoz.

Egyszerű életet szeretnék élni, mert nem akarom, hogy a tárgyak birtoklása miatt ne jusson időm a szeretteimre vagy önmagamra. Az a szomorú helyzet, hogy ha túlságosan hagyjuk magunkat leterhelni, akkor az élet nem is igazán élet, csak létezés, vegetálás. Ezt ugye te sem szeretnéd?