Hogy megérkezzen a lelkem is

food-2203732_1920Az utóbbi időben csendesebb voltam a megszokottnál: kevesebb poszt született a blogra, facebookon és instán sem voltam túl aktív. Hallgattam, mert nem tudom megfogalmazni, amit szeretnék mondani, és vártam azt a pillanatot, amikor képes leszek rá.

Sosem gondoltam volna, hogy elmozdulok a racionális cselekvés szintjéről és majd a blog kapcsán arra várok, hogy „késszé váljak az írásra”. Nem úgy ismertem eddig magam, mint akinek ihletre van szüksége, abból sosem fogytam ki: nálam mindig csak az idő jelentette a szűk keresztmetszetet. És amikor az rendelkezésre állt, akkor szinte gombnyomásra képes voltam írni. Aztán egy jó ideje már kiveszett belőlem ez a képesség, a gomb már nem működött együtt velem. Úgy éreztem, csak akkor tudom szívem-lelkem beletenni a blogba, ha akkor és úgy írok, amikor valóban írnom kell. Márpedig csak úgy van értelme az egésznek, ha szívvel-lélekkel tudom csinálni.

A blogolás mindig is egy kitárulkozósabb műfaj volt és ezzel egy ideig nem is volt gondom: amíg rendben voltam önmagammal, amíg tisztán láttam a céljaimat, életem folyását és úgy általában fogalmazva: helyemen voltam. Ezt borította fel 3 költözés. A legutóbbi fél éve történt és most kezdem azt érezni, hogy a lelkemnek sikerült utolérnie a testemet. Azt hiszem erre volt szükségem: hogy „megérkezzek”.

Ezt nem lehetett sürgetni jobban, beütemezni vagy megtervezni. Hiába rohantam, a lelkemnek, teljes valómnak is ide kellett érnie. Azt hittem a kipakolás, elhelyezkedés, beilleszkedés jelenti majd a legnagyobb kihívást. Tévedtem. A fizikai megérkezésnél sokkal lényegesebb, hogy a helyemre kerüljek az identitásomat, életcéljaimat illetően is. És most nem arra a célra utalok, amelyet én tűzök ki magam elé, hanem arra a „miért vagyok a világon” típusú kérdésre, amelyre a hivatás, elhívás, az egyéni „miértem” a válasz. Erre a célra gondolok.

Most meg kellett állnom és le kellett csendesednem. A nagy rohanás-tervezés közepette elfelejtettem élni. Mivel házasságunk (mondhatni felnőtt életem) során csak pont annyit éltem egy-egy helyen, hogy megszokjam, de ne tudjak igazán gyökeret ereszteni és megtalálni életem mélyebb célját és konkrét küldetésemet, nem csoda, hogy ezekkel a kérdésekkel csak most (vagy inkább most is) szembesülök. Annyi minden történt velem az utóbbi 6 évben, hogy most jutottam el arra a pontra: addig nem léphetek egy tapodtat sem, amíg nem értem utol önmagam. 5 lakás, 2 gyermek, 4 munkahely, 4 év nemalvás, 3 év szoptatás az utóbbi 7 év mérlege. Talán nem túlzok, ha azt mondom, újra kell definiálnom magam, megtalálni azt, akinek teremtett Isten. Mintha csak végigrohantam volna ezeken az időszakokon, kapkodva a fejem, hogy merre is tartok valóban. Mindemellett természetesen nagyra értékelem a tanulási folyamatot, az utazást és a fejlődést, mert minden egyes állomáson gazdagodott a személyiségem és a lelkem.

De most itt vagyok, megérkeztem. Poroszló az otthonom, végtelenül hálás vagyok érte, és az utóbbi egy hónap során végre a lelkem is ideért. Elkezdtem felvenni a fonalat önmagammal, az új háztartásommal, a gyermekeimmel, a közösségemmel. És igen, végre volt időm lazítani is. Színeztem, alkottam, lakást rendeztem, kertészkedtem.

Az elmúlt időszakban végre pihentem. Eljutottam odáig, hogy nem akartam gyorsan behozni mindent, amit eddig nem tettem meg, hiszen azzal megint csak ugyanabban a rohanásban találtam volna magam, amiben korábban voltam, csak pihenés címkével ellátva. Ehelyett lassítottam, és csak hagytam, hogy megérkezzek. Sokat voltam csendben: hangoskönyv, youtube, TV vagy rádió nélkül. Csak én és a csend. Fantasztikus élmény volt.

Ha kérdeznéd mikor volt minderre időm, akkor elmondanám, hogy egy először tragikusnak tűnő váratlan fordulat segített hozzá ehhez a feltöltődési periódushoz. Egy közeli település önkormányzatánál kezdtem szeptemberben dolgozni ahol a választásokon nem várt eredmény született, melynek következtében október végével megszüntettem a munkaviszonyomat.

Ezzel párhuzamosan pedig jött a lehetőség, hogy azt tanuljam, amire már jó ideje vágyom: elkezdtem egy coach képzést Debrecenben. Úgy érzem, kezdek irányba állni, és bár még mindig nincsenek SMART céljaim hosszú távra, mert még nem tudom konkrétan, hogy mi célja velem Istennek egészen konkrétan, de napról napra vezet és érzem, ahogy végre megtaláltam az utam. A türelem tekintetében is kezdek fejlődni, az utóbbi időszak ebben is a segítségemre volt. Úgyhogy nem aggódom a jövőt illetően és végre megélem és élvezem a csodálatos jelent, amelyre végtelen hálával és boldogsággal tekintek.

Köszönöm nektek kedves olvasóim, hogy velem tartotok, annak ellenére, hogy talán adventi-karácsonyi témájú posztokat vártatok volna tőlem. Ehelyett egyelőre titeket is arra tudlak bátorítani, hogy ha azt érzitek, meg kell találni új önmagatokat (anyaként vagy egy új helyzetben) ne féljetek csendben lenni, befelé figyelni, ha lehet, elvonulni.

Te is engedd meg magadnak, hogy kikapcsolj (akár szó szerint az online lét tekintetében), hogy lehetőséged nyíljon találkozni önmagaddal is.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s