Sebezhetőség, avagy út az őszinte kapcsolatok felé

Erősnek lenni ma szinte alapelvárás. Gyengének lenni már-már ciki, legyen szó akár nőről vagy férfiról. Sírni, elgyengülni, megmutatni, hogy nem vagyunk tökéletesek: egyáltalán nem számít érdemnek. Úgyhogy fel is vesszük a keménység burkát, felszívjuk magunkat és megyünk tovább akkor is, ha fáj, ha nehéz. Sírás helyett elfojtjuk az érzést, félünk megbocsátani és bocsánatot kérni, de leginkább attól félünk, hogy megnyíljunk mások előtt. Attól tartunk, kihasználnák a helyzetet, belénk rúgnának mások, vagy hátulról támadnának ránk később. Álarcot húzunk, megkeményítjük magunkat, erősnek mutatkozunk: így kevesebb támadási felület marad rajtunk. Csak épp így az igazi emberi kapcsolatoktól is elvágjuk magunkat.

Az Aftermath (Egy háború margójára) című film ejtett igazán gondolkodóba e téma kapcsán. A II. világháború utáni újjáépítésben egy brit házaspár is részt vesz Hamburgban, akik egy német özvegy férfi és lánya lakásában kénytelenek megszállni. A bonyodalmakat nemcsak a politikai feszültség okozza köztük, hanem a háttérben kibontakozó románc is. Tulajdonképpen mindenki keresi a helyét a háború utáni új világban: ott, ahol megváltoztak a feltételek, mert mindenki életéből eltűntek a fontos szereplők: az angol házaspár a kisfiát, a német édesapa a feleségét veszítette el egy bombázás során. A románc kialakulása pedig pontosan ezekre az eseményekre vezethetőek vissza: a veszteség, fájdalom feldolgozására.

Megtudhatjuk, hogy az angol férj, Lewis Morgan, fia elvesztésekor nem mutatta jelét gyásznak és ez az egész házasságára rányomta a bélyeget: a fájdalmat nem tudta közösen elhordozni és feldolgozni a házaspár. Ellenben Lupert, a német – akinek a házában laknak – érzelmesebb, kifejezi felesége hiánya felett érzett fájdalmát, valamint Rachel sem tudja titkolni, hogy mekkora kínt él át kisfia elvesztése miatt. Véleményem szerint ez a nyíltság, a sebezhetőség megmutatása, az érzelmek kifejezése járul a leginkább hozzá a románc kialakulásához. Ezzel párhuzamosan a férj érzelmileg zárkózott magatartása, katonás keménysége egyre inkább csak éket ver a párkapcsolatába.

Ám végül ő is megmutatja érzelmeit, és kifejezésre juttatja fájdalmát fia elvesztése kapcsán: ekkor a feleség még ellenáll, de nem sokkal később visszatér hozzá. Hiába az új élet reménye a helyes német férfival, a férjével való közös pontok megtalálása ismét visszavezeti házastársához. A sebezhetőség felvállalása megmentette a kapcsolatot. Ahogy ennek ellenkezője képes volt őket eltávolítani egymástól, pont ugyanolyan gyorsan vissza is terelt mindent a helyes mederbe.


 

Vajon hány férfi van, aki nem mer sírni,

aki elfojtja érzelmeit, fájdalmát, nehogy gyengének tűnjön felesége előtt? Miközben egyre csak nő az érzelmi szakadék köztük, mert a feleség mégis érzi, hogy valamit elzár, elrejt előle hitvese. Hány édesanya hajtja napról napra megállás nélkül a mókuskereket, erőn felüli vállalásokkal, miközben azt érzi, teljesen megfullad? Hányan vannak, akik nem tudnak, nem akarnak megbocsátani, mert azt hiszik, akkor a korábbi sérelmeik is jogtalanokká válnak, ők pedig puhánynak tűnnek majd? Hányan nem néznek szembe a veszteséggel, hányan hordanak kemény páncélt és álarcot magukon, amely alatt zokog a lelkük és azt érzik: nem teljesek, mert nem lehetnek önmaguk.

De van kiút, úgy hiszem.

Vállalni önmagunkat, gyengeségeinkkel, tökéletlenségeinkkel együtt.

Facebookon, instán mindenki a legjobb arcát mutatja, mindenki okos, erős, ügyes, szép.

A könnyeket nem látjuk, a nehéz hétköznapokat, vagy épp a 23,5 óra szomorúságot: csak a fél óra örömöt a képeken. Nincs azzal baj, hogy ez így működik: ez egy ilyen műfaj, tudomásul kell venni. A gond csak ott kezdődik, ha minket ez negatívan befolyásol, hatására pedig görcsösen ennek a képnek akarunk megfelelni.

Ne tudjátok meg, hogy hányszor fordult velem elő, hogy egy-egy anyuka blogger vagy vlogger életét, tevékenységét figyelemmel kísérve azt érzetem, hogy én egy nulla vagyok, és ha valamit akarok kezdeni magammal, akkor minimum hoznom kellene azt a szintet, amit a képernyőn láttam. Amikor pedig „hoztam a szintet”, akkor már csak egy baj volt: a megörökítésre nem maradt időm és erőm, valahogy kiszáradt így a pillanat, úgy meg nem elég valid, persze. Utólag belegondolva butaság, de korábban engem is elkapott ez az összehasonlítási és megfelelési láz.

Tökéletes konyhában nagyszerű (értsd GYES-en lévő szerény személyemnek megfizethetetlenül drága) dekor a tökéletesen felöltözött gyerekekkel (az enyém bezzeg használt cuccban jár, meg az újat is egy perc alatt úgy el tudja intézi, mintha minimum kukából túrtam volna). Úgyhogy elmaradtak a képek, nem ütöttem meg a szintet. Aztán rájöttem: én önmagam vagyok, és ezt vállalom. A gyengeségeimmel, erőtlenségeimmel együtt. Így vagyok teljes. Hazugság lenne szuperhősnek vagy szupererősnek beállítani magam: csak egy megugorhatatlan lécet tennék magam fölé, más számára pedig dobnék egy jó adag frusztrációt.

A sebezhetőség vállalása segít bensőségesebb kapcsolatok kialakításában és ápolásában, hiszen megtaláljuk a közös hangot, ha önmagunkat adjuk. Senki sem tökéletes, és amikor ezek a tökéletlen emberek kapcsolódnak egymáshoz, abból fantasztikus barátságok születnek és csodás házasságok maradnak fenn.

Fantasztikus, hogy a gyermekeinknek sem kell játszanunk a tökéletest.

Úgyis éreznék, hogy valami nem stimmel, hogy a színfalak mögött olyasmi zajlik, amibe nem láthatnak bele és ez nyugtalanságot szül náluk. Ha nem vállaljuk önmagukat a gyerekek előtt, az meg fog látszani rajtuk: azon kívül, hogy ők maguk is zavarttá, frusztrálttá válnak (mert a kis antennáikkal azért érzékelik, hogy nincs minden a legnagyobb rendben), nem fogják megtanulni, hogyan is kezelhetnék érzelmeiket. Ha nem látják anyát sírni, nem látnak konfliktusokat maguk előtt, és így megoldásról, a boldog egymásra találásról is lemaradnak. Lemaradnak a megsértésről és a megbocsátásról, ha csak egy folyton erős anya (és apa) képét mutatjuk számukra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a fejük felett veszekedni az mennyivel nagyszerűbb! Egyáltalán nem egészséges egy házasságban, ha napi szintűek a veszekedések, ugyanazokat a köröket járva, megoldást sosem találva, csupán érzelmi vagdalkozást folytatva. De szükség van rá, hogy a vitás helyzetekbe kicsit a gyerekek is belelássanak: érezve, hogy van megoldás, a bajokat kezelni kell és lehet is.

Mert nem az az erős, aki nem vállalja az érzelmeit, fájdalmait, gyengeségeit. A sebezhetőség vállalása pontosan a bátorságnak a jele!

Ha valaki szembenéz a saját érzelmi világával és képes levetkőzni a kemény érzelmi páncélt, amelyet magára vett, akkor rövidesen megnyílnak az utak az őszinte emberi kapcsolatok felé. Ez nem azt jelenti, hogy ország-világ elé kell tárni minden gyöngéd érzelmünket. De azt igen, hogy saját magunk számára elengedhetetlen, hogy szembenézzünk a lelkünkkel: a gyásszal, fájdalommal, nehezteléssel, hogy aztán el tudjuk engedni, meg tudjunk bocsátani, és mindazok számára elérhetővé tegyünk ezt a sebezhető részünket, akik a legközelebb állnak hozzánk.


Ha nem akarsz lemaradni semmiről, feliratkozhatsz a hírlevelére ITT.

Megtalálod a blogot a Facebookon és Instagramon is, zárt facebook csoportunkat pedig Rendezett anyukák – Anyu tervez néven érheted el.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s