2016 nyarán belevágtam egy kihívásba, melynek keretében 101 dolgot írtam össze magamnak, amelyet 1001 nap alatt szeretnék teljesíteni. Aztán elkezdtem szorgalmasan pipálgatni a listám feladatait, hiszen az a saját vágyaimat tartalmazta, majd teljesen elmaradtam vele. Mondhatjuk úgy is, hogy “közbeszólt az élet”, de lássuk akkor, hol tartok most.

A részeredményekről ITT írtam 2016 őszén, aztán a stabilnak hitt életem valamikor ott kezdett el felfordulni… Így, két év távlatából már könnyebb visszatekintenem arra az időszakra és az azt követő eseményekre, de akkor magam számára sem volt annyira egyértelmű a helyzetem, nem volt rálátásom a dolgok egészére.

2016 augusztusában elfogadtam egy óraadói állást a(z akkor még számomra) helyi szakközépiskolában, majd rövidesen megtudtuk, hogy férjemnek rosszindulatú daganata van. Közben a műtéte napján sikeresen megvolt a forgalmi vizsgám is, csak hogy halmozzuk az izgalmakat… Férjem elkezdett felépülni a műtét után (jelenleg is jól van, Istennek hála), én pedig tanítottam, majd decemberben megtudtuk: ismét várandós vagyok. A hírnek nagyon örültünk, hiszen gyakorlatilag csoda, hogy ilyen gyorsan megfogant a picúr a betegség után. Aztán 2017 tavaszán meghívást kaptunk egy addig számunkra teljesen ismeretlen vidékre, hogy férjem iskolalelkészként folytassa szolgálatát. Ezt el is fogadtuk, és nyáron költöztünk.

Tanítottam, összepakoltam az életünket, és elhagytuk az addig ismert világot, majd 7 hónapos várandósan fejest ugrottunk az ismeretlenbe. Megszületett kisfiam csodálatos módon, majd ismét költöztünk a 10 hetes kicsivel ezúttal a “végleges helyünkre”, egy nagyobb lakásba településen belül. Közben Léna kezdte az ovit, férjem az új munkát, én pedig új lakásban, idegen terepen egy pici babával…

Nem volt egyszerű.

Visszatekintve igazán kemény időszakon vagyunk túl. Isten kegyelme az, amely megtartott, erőt adott a szükség idején. De nehéz volt a tél, hűvös volt a lakás (legalábbis a kicsi gyerekeink számára), betegségek követték egymást, amely az ovi első évében nem is meglepő. Alig vártam, hogy kitavaszodjunk… Elkezdtem ismerkedni, barátkozni, ritkábbak lettek a betegségek, a nyarat pedig együtt élvezhette már a család. Talán túl vagyunk a nehezén. Legalábbis ezeket a dolgokat tekintve.

Kisfiam már 1 éves múlt, tegnap megtette első önálló lépéseit, kislányom pedig ismét elkezdte az ovit és örül, hogy a kis barátaival lehet. A lakást sikerült otthonná változtatnom, rendezetten és kellemesen tartanom.

Amikor megírtam az 101 feladatot, ezekről a dolgokról még mit sem tudhattam. Nem gondoltam, hogy elköltözünk, hogy ennyire megváltozik a környezetem, és hogy ismét édesanya leszek. Nem számoltam a tanítással akkor, vagy hogy egyáltalán nem fogok majd tudni vezetni (hiába a jogsi) egy ismeretlen környéken, másik autóval.

Mert ennyire nem lát előre az ember. Még 1001 napra sem. Jó dolog, ha összeírjuk magunk számára, hogy milyen dolgokat szeretnénk rövid távon megtenni, mely dolgok motiválnak az elkövetkezendő néhány éveben. Ezek célokat adnak és segítenek fókuszálni. De közben tartsuk szem előtt, hogy a most stabilnak hitt élethelyzet egyik napról a másikra megváltozhat, és akkor már más dolgok kerülnek előtérbe, más lehetőségek adódnak és olykor félre is kell tenni kicsit a saját céljainkat.

Az én kihívásom 2019. 04. 13-án ér véget, tehát még több, mint fél évem van addig. Biztosan nem tudok majd mindent kipipálni a listámról, mert amikor megalkottam, még más élethelyzet vett körül, más lehetőségeim voltak. De azt is bizton állíthatom, hogy 101 csoda történt már a kihívás óta velem, kezdve azzal, hogy várandós lettem, gyönyörű fiú gyermeket hoztam a világra, folytatva azzal, ahogy látom a testvéri szeretetet gyermekeim között.

Sok új helyzetben helytálltam, néhányban talán elbuktam. De az biztos, hogy rengeteget tanultam és megerősödve kerültem ki a nehézségekből.