Az én életem szerves részét képezi a közösségi média. Otthon maradó anyaként számomra ez ablak a külvilágra, az ismerkedés, kapcsolattartást, információszerzés és közlés eszköze. Szórakozás és kommunikációs csatorna egyszerre. Biztatás és bátorítás, de néha elbizonytalanodás vagy épp csalódottság okozója tud lenni. Megfelelési kényszer, frusztráció táptalajává válhat, mindamellett, hogy könnyen alakulhat át időrabló tevékenységgé is. Akkor most áldás vagy átok a közösségi média?!
Ahogy a volt egyetemi professzorom mondaná:
Az attól függ.
Ezt nagyon megjegyeztem, hogy számára mindenre ez volt a válasz, hiszen tényleg nem lehet kijelenteni a legtöbb dologról, hogy jó vagy rossz, semmi sem fekete vagy fehér, minden nézőpont kérdése. Így a közösségi média is lehet áldás és ugyanúgy válhat átokká.
Egy eszközt alapvetően annak használója teszi azzá ami. Most összegyűjtöttem, melyek azok a dolgok, ami miatt áldás vagy átok lesz a közösségi média a te kezedben is.
Átok?
Összehasonlítások
Igen, átok, mert látjuk, hogy másnak már családja, gyereke van, jobb munkahelye és szebb helyeken jár. Ő eljut a Maldív-szigetekre, sokkal hosszabb a haja, milyen csinos és még a pasija is jól néz ki. Bezzeg nekünk meg kell elégedni a Balatonnal, és még a férj is pocakot növesztett. Egyedülállóként tuti társa vágyunk, kapcsolatban meg a szabad emberek szúrnak szemet. Gyerek kell, ha nincs, munka kell, ha gyerek van, de legfőképp pihenés kellene, mert másnak függőágya is van a kertben. Mit a kertben?! A nyaralójában!… Szóval értitek.
Frusztráció
Az előzőekből következik. Ahogy elkezdjük összemérni a másik embert önmagunkkal, gyaníthatóan alulmaradunk bizonyos szempontból. Sőt, hajalmosak vagyunk összemosni a részleteket, akár emberi életeket, és összességében levonni a tanulságot, hogy bizony „másnak jobb”. Valakinek szebb a kertje, máshol a gyerekek nyújtanak kimagasló teljesítményt, harmadik esetben a tökéletes alakkal megáldott ismerősünket látjuk. Ezt pedig szépen összemossuk egyetlen emberré, ő lesz „másvalaki”, akinek jobb. Ez igen frusztráló tud lenni, miközben magunk alkottuk a hamis képet „másokról”, akik sosem léteztek.
Szomorúság
Egyenes következmény ez is. Más boldogságára –főleg, ha az előbb említett módon összemossuk- mi nem mindig örömmel, sokkal inkább lehangoltsággal, szomorúsággal reagálunk. Csalódottak vagyunk, hogy mi nem jutottunk el a tengerpartra, nem olyan ügyes még a gyerekünk, nem vagyunk annyira sikeresek stb.
Időpazarlás
Minden jó, de csak mértékkel. Amikor már hozzáragad a kezünkhöz a telefon, és a „háttérfacebookozásinstázás” minden percünket kitölti, akkor az már időrablóvá tud válni. A folyamatos online készenlét, mely szerint azonnal reagálunk, ha értesítést kapunk nagyon fel tudja darabolni az időnket, és az „5 percre ránézek” című tevékenység könnyen elrabolhat 30-40 percet az életünkből.
De nem a közösségi média maga a gonosz, szerintem. Senki sem kötelez rá, hogy órákig nyomkodd, vagy hogy mindenhez hozzászólj, minden képpel naprakész legyél. Nem muszáj napi szinten feltöltened az instasztorid, pláne nem végignézni az általad követett 2000 ember mindegyik tartalmát. Te határozod meg, hogy mennyit használod ezeket a felületeket.
Áldás is lehet
Gátat szabhatunk a közösségi média használatának, ezáltal áldásként élve vele, ha felállítjuk a saját korlátainkat, szabályainkat.
Erre jó megoldás lehet ha csak meghatározott módon csak a kommentekre válaszolunk, és feltöltünk egy képet stb. (ahogy magunk számára megállapítottunk), majd kilépünk. Nem görgetünk tovább, nem várjuk a reakciókat…
Meghatározott időtartamban
Minden este 1 óra, de akkor mindent megcsinálunk, amit szeretnénk: kommentek, képek, szórakozás, chatelés.
Mértékkel…
Amikor nem elmélyült tevékenységet folytatok, gyakran rápillantok a telefonomra, de csak akkor válaszolok, és használom, ha igazán időm van rá. Igaz ez elég laza szabály, ebben nekem is van hová fejlődnöm, mert mi számít annak, hogy valóban van rá időnk. Nekem, otthon lévő édesanyaként még nehezebb meghatároznom a „munkaidőmet” vagy azt, hogy mikor nyílik lehetőségem kihasználni a közösségi média által nyíló ablakot a világra.
Megfelelő hozzáállás
Tudnunk és tudatosítanunk kell magunkban, hogy az a világ, amit a közösségi médiában látunk, csak az élet egyik szelete. Nem feltétlenül csak azért, mert mindenki a szebbik arcát igyekszik mutatni ott. Valahol természetes is, hogy nem a problémákkal árasszuk el az üzenőfalat, még akkor is, ha különösebben nincs okunk titkolni ezeket a részleteket. Még egy teljesen nyílt, őszinte kapcsolatban is rejtve maradhatnak a kellemetlen részletek az interneten keresztül. Nem azért, mert direkt csak a jó dolgokról beszélünk és azokat mutatjuk meg, hanem mert egyszerűen ezek nem mindig kerülnek szóba abban a rövid időben, amelyet az egyes emberrel való kommunikációra fordítunk az online térben.
Más esetekben csak egy-egy benyomást kapunk egy fotó alapján. Egy volt osztálytárs, vagy korábbi szomszéd esetén talán már egyáltalán nem ismerjük a részleteket, a jelenlegi élethelyzetét, csupán látunk egy képet, és ebből következtetünk valamire. Egyetlen benyomás alapján képesek vagyunk egy egész sztorit gyártani, mögé képzelni egy egész életet úgy, hogy csupán egy pillanatnyit láttunk belőle. Véleményem szerint ez valahol természetes reakció, hiszen az agy próbálja kitölteni a hiányzó részleteket és a helyére illeszteni azt a látott képet. Másrészt jó azt tudatosítani magunkban, hogy az a kép bármilyen is legyen, az életnek csupán egyetlen szelete, és még ha következtetünk is belőle bizonyos körülményekre, azok nem biztos, hogy fedik majd a valóságot.
Összességében úgy vélem, a közösségi média hasznos dolog, amennyiben megfelelő hozzáállással, helyén kezeljük az ott látottakat és mértékkel használjuk ezeket a platformokat. Ám könnyen átokká válhat, ha csak az időnket vesztegetjük vele, magunk számára pedig csak keserűséget szerzünk az értelmetlen összehasonlítgatások révén.
Okosan használjuk: Értékkel és mértékkel!
Anyu tervez blog és coaching 