Édesanyának lenni a lehető legkülönlegesebb dolog az életemben. Nem a legkönnyebb feladat, nem is a legönfeledtebb szórakozás, mégis a legcsodásabb. Igaz, erőt próbáló küzdelem nap mint nap.

Harc a fáradtság ellen, harc az idővel, a házimunkával, az étkezésekkel vagy épp az altatásokkal. Sőt, sokszor harc a dackorszakban lévővel, vagy a világot éppen -veszélyérzet nélkül- felfedezni próbáló kúszó-mászóval. Az anyaság révén egy piciny emberi élet teljesen a gondjainkra van bízva, amely óriási felelősség. Mégis, mérhetetlen csoda, hatalmas áldás kerül a kezünkbe: a kis életet mi gondozhatjuk, majd taníthatjuk meg az élet dolgaira. Vezethetjük az úton, miközben mi is boldogan utazunk, eddig nem látott hegyeket és völgyeket is megcsodálva.

Amekkora felelősség fogni a gyermek kezét, óvni, védelmezni, akkora öröm is egyben a drága kis puha kezecske melege, a finom ölelés, és a suttogó gyermekszavak: „szeretlek anya!” Amilyen nehéz éjjel felkelni és megvigasztalni a síró gyermeket, akkora öröm karjainkban tartani a törékeny kis testet, mely tőlünk vár oltalmat, segítséget, megnyugvást. Nyüzsgésükkel körbevesznek, és gyakran ötször pattanok fel egy átlagos reggeli mellől, mégis a csodás kis hangjuk, az érdeklődő tekintetük mindenért kárpótol. 24 órás szolgálat és nincs hétvége vagy ünnepnap.

Ha csend lenne…

Néha elképzelem, milyen lenne, ha nyugodtan fogyaszthatnám el a reggelimet, forrón ihatnám a kávémat, és a 8 órát aludhatnék megszakítás nélkül éjjelente. Ha este teljes hangerőn nézhetnénk egy akciófilmet dacolva az alvásidővel, vagy bármikor elugorhatnánk egy kirándulásra anélkül, hogy pelenkát, meg cumisüveget csomagolnék és az autóban bohócot játszanék az érkezésig, csak hogy ne legyen sírás.

Ahogy igazán beleélem magam akár csak egy percre is, máris hiányérzetem támad. Körülvenne a csend, nem szórná szét senki a fakanalakat a konyha közepén, reggel pedig nem lenne kit magamhoz ölelni a csodálatos módon átaludt éjszaka után.

Mert elfog jönni ez az idő is: a gyerekek felnőnek és kirepülnek, csend lesz, és nem csinálnak rendetlenséget apró kis kezek. Nem adnak majd nyálas puszit boldog baba szájacskák, nem bújnak hozzánk éjjel a rossz álmoktól menedékre vágyó gyermekek. Eljön a nap, amikor már nem lesznek kisgyermekek többé, és talán fizikailag is messze sodor majd az élet minket egymástól. És azon a napon nem akarom azt bánni, hogy mikor kicsik voltak, nem élveztem a velük töltött időt.

Nehéz, nem tagadom. Van, hogy 24 órából 23 nehéz, de az az 1 mindent megér. Velük lenni, és élvezni ezt a csodát napról napra.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is 🙂

Nem szeretnél lemaradni semmiről? Iratkozz fel az Anyu tervez blog hírlevelére ITT.

Keresd a blogot a Facebookon és Instagramon is!