Középiskolás irodalmi szöveggyűjteményeim kerültek ismét a kezembe, amikor tegnap a szülői házba látogattam. Tudtam, hogy már várnak rám, pedig én mostohán elhagytam őket. Az érettségi után, az egyetemi évek alatt, és az itthon töltött időszak alatt már-már elfelejtettem milyen verseket olvasni. Nemcsak olvasni, hanem befogadni, lényünk részévé tenni. Átérezni valóságosan a költő által versbe szedett érzelmeket, melyek mellett a hétköznapokban oly könnyen tovasiklunk.

Ma, április 11-én van a Magyar Költészet Napja, amely még inkább eszembe juttatta, hogy a versek korábban is mennyire hozzájárultak, hogy átérezzem és megéljem a jelen valóságát, a pillanat boldogságát. Itt vagyok, most, ebben a jelenben, és nem él más csak ez a pillanat. A múlt elmúlt, s a megfoghatatlan jövő még nem létezik. Érzem a szívemben, és lelkemig hatol ez a csodás jelen, melyben a tavasz oly boldogan köszönt most Széphalomra.

Nem bírok betelni vele, átjár az érzés: itt vagyok, boldog vagyok. És bár minden oly csodás, valami mégis hiányzik. Főként a Kazincy-kertben tett sétáink alatt érzem ezt az űrt. Ott, a Kazincy-birtok árnyas fái alatt, a Magyar Nyelv Múzeumához közeledve a gondolataim szárnyra kapnak és felülemelkednek a hétköznapok egyszerűségén és valami több felé kutatnak; elragadnak és elsodornak.

A régi szöveggyűjteményt kezembe véve rá kell jönnöm: elvesztek a versek az életemből, ez a hiányérzet oka. A hétköznapok feladatai és gondolatai elvették a helyet a művészettől, amely pedig oly fűszere lehet az életnek, ami hangsúlyozza a pillanatok ízét, és megédesíti a hétköznapokat. Amikor „szürkék” a hétköznapok, arról én tehetek, mert nem teszem hozzájuk a színt. „Praktikus” okokból, mert erre már nem jut idő, nagyon kevés szépirodalmat és lírát olvasok. Pedig egy-egy ilyen alkotás nemcsak elgondolkodtat és segít a világ és az emberek jobb megismerésében, hanem rádöbbent a jelen valóságára. Rámutat, mennyire értékes a napfény ragyogása, a házastársunk szerelme, a gyermekünk kacaja… Érezzük, és még inkább átéljük, amire nem találunk szavakat.

Nemrég Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Naplójának olvasásába kezdtem bele. Hosszú olvasmány, és kemény kötése miatt nem is tudom bármikor, bárhol olvasni, így igen lassan haladok vele. Ám eszembe juttatta, mennyire szerettem és értékesnek találtam Radnóti Miklós költészetét a középiskolásban, amikor tanultunk róla. Most álljon itt a Magyar Költészet Napjának tiszteletére egy olyan vers tőle, amelyet napról napra átélek és átérzek a férjem mellett:

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.