A tervezés, a Filofax, egy jól működő rendszer, sőt, még az életvezetés helyessége is üres, semmitmondó, mit sem érő dolgok, ha nincs mögöttük lelki tartalom. Mit számít, ha tökéletesen osztod be az időd, menedzseled feladataid, állítod fel az egyensúlyt munka-magánélet között. Nem számít, hogy gondod van a testedre, és helyesen étkezel, eleget alszol, mozogsz, friss levegőn vagy. Nem fontos, és nem is mérvadó, hogy mennyire profin látsz el bizonyos dolgokat, mekkora szakértője vagy egy-egy területnek. Mert minden rendszer, vagy arra való törekvés hiábavaló, ha nincs benne lélek, ha hiányzik belőle a szeretet.

Nem mindegy mi mozgat, mi motivál. Hogy minél jobb legyek ÉN? Minél erősebb, ügyesebb legyek, mindig többre vigyem? De mindez kevés. Az igazi tartalom, az igazi lelkiség nem itt kezdődik. Ha hiányzik a szeretet és az a vágy a tervezésből, hogy mások számára is adni tudjunk, mások számára elérhetőek legyünk, biztassuk és támogassuk egymást, akkor valami félrecsúszott. De látod, most is mennyire „megmondom”, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Pedig nem minden fekete-fehér, és nem én húzom meg a határvonalakat.

Úgy gondolom, hogy nem vagyok és nem is szeretnék egy lelketlen tervezőgép lenni, aki a szabályok között elveszti az igazi életet, a szeretetet, odafigyelést, a másikkal való törődést. Mert nem az számít, mit teszek, hanem hogy azt milyen szívvel, milyen lélekkel, indítékkal teszem. Ha itt elcsúszok, akkor nem ér semmit, ha a cselekedetek, az időbeosztás a helyén is van.

Nem azért gondoskodom a gyermekemről vagy játszok vele, mert az a „feladat”, mert be van osztva. Nem azért vagyok a férjemmel, hogy „letudjam”, és mert a kapcsolatok ápolása hozzátartozik az egészséges prioritásokhoz… Nem azért ütemezem be, hogy mikor fogok cikket írni, mert feladatként tekintenék a blogra. Azért osztom be a kislányommal töltendő időt, hogy még inkább ki tudjam használni azt a rövid időt, amíg kisgyermek. Azért vagyok a férjemmel, mert szeretem. És azért osztom be a cikkezést, hogy biztosan legyen rá időm, hiszen csak akkor tudok írni, ha a kislányom alszik, vagy ha valaki más felügyel rá.

De elismerem, vannak olyan napok, vagy órák, amikor feladatként, teljesítendő dologként tekintek a szeretteimre is. Mélységesen sajnálom, hogy olykor beleesek abba a hibába, hogy egy-egy baráti beszélgetést „hatékonyság” szerint ítéljek meg, és azt várjam, hogy hol vannak a „tények”. Bocsánatot kérek mindenkitől, akit valaha is megbántottam ilyen módon. Sajnálom, hogy néha elfelejtek örömmel csinálni dolgokat, és mondjuk azért tornázni, mert jól esik a mozgás, és nem azért mert „már rég nem tornáztam, és szükséges az egészséghez”.

Alapvetően persze nem így gondolkodom, de előfordul, hogy beleesek ebbe a hatékonysági csapdába. Ám sosem akarom szem elől téveszteni, hogy minden dolgom szeretetben menjen végbe. Mert összességében szerintem nem az számít, hogy mit teszek vagy mondok, mennyire jó a rendszerem, vagy az időbeosztásom, hanem hogy milyen szívvel élem meg a mindennapokat. A tiszta szív, az egymásra és az Úrra való odafigyelés képessége sokkal fontosabb, mint bármely időbeosztás. Sosem szabad elfelednem, hogy az időbeosztás, rendszerezés csupán eszköz, és koránt sem a cél.