Vendégpost következik a Katarzis blog írójától. Andrea, egy kislány és egy kamaszlány anyukája, akinek írása kristálytisztán tükrözi a saját véleményemet is az anyaság-feleség-nőszerep dilemmájáról.

“Pár évvel ezelőtt összevont szemöldökkel hallgattam a barátnőmet, aki mesélte, hogy egy összejövetelen az előadó (aki ráadásul egy lelkész) azt fejtegette, hogy egy anya életében (is) első helyen kell állni a női szerepének, testi-lelki jólétének, második helyen a feleség mivoltának, és az anyaszerep csak a harmadik legyen, mert ez így helyes, épp a gyerek érdekében.
“A gyerek az első és a legfontosabb!”-ez a sokat hangoztatott mondat pont nem ezt a felállást tükrözi. Ha megkérdeznék kisgyerekes anyukákat, egész biztos vagyok benne, hogy többségük ugyanolyan felháborítónak tartaná ezt a sorrendet, mint én annak idején, amikor először hallottam.

Volt ugyanis egy kétéves, örökmozgó kislányom, aki szinte az egész napomat lefoglalta, de olyan szinten, hogy délben sem aludt, tehát ha nem jött a Nagyi segíteni, én csak vele foglalkoztam és persze mellette igyekeztem a háztartási teendőket is valamennyire elégséges szinten ellátni. De minden másról álmodni sem mertem, az újságot elolvasni alig tudtam, nemhogy lélek- vagy testápolgassam magamat. Ahhoz pedig buta voltam, hogy gyakrabban kérjek segítséget, hiszen milyen anya az már, aki otthagyja gyermekét “mindenféle értelmetlen elfoglaltság, önkényeztetés” miatt. Ha pedig mégsem így gondoltam, mindig volt, aki figyelmeztessen, hogy mi a “helyes”, “neked már gyereked van, az legyen az első!”, ilyen és hasonló megállapításokkal és már attól is bűntudatot éreztem, ha vágytam valamire, amiben nem a gyerek van középpontban. Ha most lenne kisgyermekem, már tudnám, mit csináljak másképp, de 22 évesen, amikor egyszerre tanultam az anyai-, háziasszonyi-, feleség- és jó meny-szerepet, bevallom, nem ment minden, mint a karikacsapás.

Nem tudtam tehát teljesen megérteni, hogyan lehet a lelki táplálásom vagy egy felnőtt emberrel való törődés fontosabb mint egy kisgyerek szükségletei. Mert akkor még azt hittem, ennyi az anyaság: etesd meg, öltöztesd fel, ha sír, nyugtasd meg. És tényleg ennyi is 1-2 éves korig, ezt csináljuk, kiszínesítve játékokkal, agyonszeretgetéssel, reggeltől estig tartó folyamat ez, ha esetleg beteg, akkor pedig a nap 24 óráját is kitölti.

A gyerekek viszont nőnek, s a későbbiekben szülőnek lenni sokkal összetettebb. Én úgy látom, kevesebb időt igényelnek, de egyre bonyolultabb problémákat kell megoldanunk velük kapcsolatban. És olyan problémákat is, a melyek a létezéséről a “mi időnkben” (gyerekkorunkban) még csak nem is hallottunk.

Az egészet nemrég értettem csak meg. Letisztult végre annak a régi előadásnak a mondanivalója. Egy teljesen más megközelítésből látom az anya-apa-gyerek kapcsolatot és az egyes személyek helyét a nagy családi dobogón, így, hogy már nem annyira kicsik a gyerekek, és nem elég csak a kaja, ruha, a cirógatást pedig már egész másképp igénylik, mint 2 évesen. Hogy egy nőnek az anyai szerep csak a harmadik a képzeletbeli ranglistán, ráadásul épp a gyereke érdekében? Egyáltalán nem butaság!

Az előadó gondolatmenete alapján

1. helyen ÉN állok. Mint nő, mint ember.

Ugye már el is képzeltétek, ahogy a dobogó legfelső fokán feszít az önző, magának való, gyerekét elhanyagoló anyuka? Csakhogy itt egyáltalán nincs szó semmiféle dobogóról, se első, második, harmadik helyezettről. De egyenlőségről sem beszélhetünk.
Vannak viszont KÖRÖK, és ÉN, mint EMBER vagyok a külső, legnagyobb karika.

Ez pedig nem jelent többet, mint hogy törődjünk önmagunkkal. Engedd meg magadnak a feltöltődést, azután is, hogy édesanyává válsz! Elsősorban testileg, mert egy egyszerű vitamin-hiány is (vagy magnézium-hiány) nagyon le tud gyengíteni, unottá, kedvetlenné vagy épp ellenkezőleg, feszültté tesz.  Nekem nem is kell magnézium-hiány, elég ha éhes vagyok, olyan agresszívvé tudok válni, hogy állítólag a szemeimet forgatom, hogy kibe kössek bele. Milyen banális dolog, mégis kihatással lehet arra, hogy mennyire van türelmünk a családunkhoz, és hogyan élünk meg és reagálunk le egy helyzetet, történést!

A lelki feltöltődés legalább ilyen fontos. Természetes, hogy gyermeked mosolyából töltekezel elsősorban, de kell valami más is, ami épp az anyasággal kapcsolatos teendőkből szakít ki, ha csak rövid időre is: egy könyv, séta egy baráttal, traccsparti a barátnőkkel, torna vagy akármi, ami nem a gyerekről szól és nem az anyaságunkról. Olvass, művelődj, nézz filmeket, legyél tájékozott a világ dolgairól, tanulj holtodiglan! Nekem ez a “más tevékenység” egy hobbi, majd a munkám lett, a kényszer egyben megoldás is volt a feltöltődésre, az eredmény: a munkaidő utáni 2-3 órában sokkal több tartalmas programot csináltunk együtt a gyerekekkel, mint előtte egész nap. Én is kiegyensúlyozottabb voltam, ők is könnyebben kezelhetőek. Tudtunk együtt tanulni, beszélgetni, játszani is. Élveztünk minden együtt töltött pillanatot. Másra, magamra is időt fordítva jobb anyjuk lettem, mint amikor reggeltől estig csak velük foglalkoztam. Szó sem volt elhanyagolásról, az én harmóniámból ők részesültek elsősorban.

De miért is lenne elítélendő, ha egy nő élvezni akarja az anyaság örömeit, nem egy soha véget nem érő, 24 órás állásnak felfogni, ahogy mostanában “hirdetik”? Persze depressziósan is adnék a gyermekeknek enni, félteném és nagyon szeretném őket, de szerintetek ez elég, amikor lehetne több is? Mondhatjátok, hogy régen sem kaptunk több törődést. Talán igaz, de azóta a világ is sokat változott, ma már több figyelem, nagyobb belevalóság kell, hogy haladni tudjunk a korral és felvilágosult szülők legyünk, akihez a gyermek fordulhat a modernebb világ problémáival, ha esetleg magunktól nem is vennénk észre ezeket a problémákat.

Most nem azt akarom mondani, hogy egy beteg vagy fogyatékos nő nem tud tökéletes anya lenni. Tud. Rájuk ez az egész ugyanígy vonatkozik. Az állapotuk sajnos egy viselésre ítélt kereszt, amiben nehezebb, de azért mégsem lehetetlen a harmóniára való törekvés. (Például Nick Vujicicról szerintem mindenki hallott már). Akinek viszont megadatott az egészség, szerintem többet tesz a gyermekeiért, ha vigyáz erre az ajándékra, törődik magával testileg is, lelkileg is, mintha a saját igényeit onnantól kezdve elnyomja, mert azt hiszi, akkor lesz igazi jó anya, ha a gyermekeiért folyamatosan hozza a kisebb-nagyobb áldozatokat a saját kárára.
Mi az áldozat? Amit annak érzel. Amikor hozol egy döntést magad ellen, aminek a szeretethez és a felelősségtudathoz semmi köze sincs, csak az előítéletek diktálnak. Ne feledjétek! Minden lelki probléma előbb-utóbb testi tünetekben, betegségben nyilvánul meg. Akkor megérte? Kinek is ártasz vele a legjobban?
Te tudod, hogy a repülőgépen vészhelyzetben először a saját oxigénmaszkodat kell felvenned, s csak utána adni oda a gyermekednek? Talán ez a hasonlat segít megérteni, miről is beszélek.

2. helyen: feleség-mivoltom.

De nem a dobogó második fokán!
Feleség (férj) szerepem és az ebből adódó elfoglaltságok egy kisebb kör, az ÉN nagy körömön belül.

Saját testi-lelki harmóniánk (első kör) az egyik feltétele annak, hogy kapcsolatunk a társunkkal stabil és bensőséges legyen. Ápold a házasságodat is! Persze nem akkor, amikor éhesek a gyerekek vagy orvoshoz kell vinni őket, de azt hiszem, ha a legnagyobb karika a helyén van, már helyesen meg tudod ítélni mikor és hogyan.

Munka, túlóra, gyerekek, háztartás mellett gyakran tényleg bűvésznek kell lenni, hogy jusson idő egymásra is. Muszáj tervezni, kalkulálni az idővel és energiával. Lehet például átcsoportosítani a házimunkát! “Elmosod az edényt, én addig összerámolok, aztán együtt elmegyünk….” Kíváncsi vagyok, erre melyik férj mondja: most inkább nem! Ja, hogy nem tetszik neki, szájhúzogatás, nagy sóhaj? Nekünk sem mindig tetszik, hogy szabadnap nélküli házitündérek vagyunk, mégis meg kell csinálni ezt is, azt is. A legrosszabb, amit mondani szoktunk: Hagyd, nekem ilyen pofával ne segíts! Vagy ti még soha nem mondtatok ilyet? Akkor jó, gratula, én mondtam régebben, mindig kétoldalú sértődés lett az ára, patthelyzet. Csak hagyd, hadd csinálja, mire végez, már nem lesz bosszús, hogy be kellett segítenie.

Tudom, néha minden erőfeszítés is kevés. De akkor sem szeretem az olyan bölcsességeket, hogy “aki menni akar el kell engedni!” Ha így állok hozzá, férjemet nem tisztelem, mint férfit, nem szeretem már annyira, hogy ezt éreztessem is vele, hanyagolom, nem fog boldog lenni mellettem. Persze nem biztos, hogy azonnal elhagy, az esetek nagy részében maradnak és szenvednek vagy nem szenvednek, mert keresnek és találnak valakit, aki még látja bennük a férfit is, nem csak az apát, a kihasznált spermabankot. A “szerető” mindannyiunk házasságában felbukkanhat, és gyakran ő nyer, mi leszünk a felesleges harmadik. De ha már így történik, akkor a kérdésre, hogy “tényleg mindent megtettünk egymásért?” legyen “igen” a válasz, s ekkor már valóban nincs mit erőltetni, jobb a külön út, s később sem rágódunk az önvádtól, hogy hibásak vagyunk abban, hogy csonka családban nőnek fel a gyermekeink.

Na jó, de hol van már a gyerek?

A gyermek a legbelső kör. A két nagy, stabil kör védelmében telik a gyermekkora. Egy meleg családi fészek kötelékében érik kiegyensúlyozott felnőtté.

A gyermek ajándék, akit fel kell nevelnünk, s ezt tiszta lélekkel, egészséges testtel, harmonikus családi légkörben, ketten tudjuk leginkább teljesíteni, sok-sok szeretettel alapozva, megértéssel és humorral fűszerezve.

Neked nem a gyereked a legfontosabb? De igen!!!
Ez a legtöbb, amit tehetünk a boldog gyermekkorukért, hogy a magunk és házasságunk karikái a megfelelő elrendezésben vannak.”

Andrea írásához hozzátenném, hogy véleményem szerint egy még nagyobb kört jelent Isten az életünkben, aki mindezt közrefogja, átöleli. Ha vele rendben van a kapcsolatunk, akkor szép sorban a többi körben is megtalálhatjuk helyünket!