Annyira elcsépelt lett az elmúlt néhány évben az „énidő” kifejezés, hogy magam is elbátortalanodtam a használata kapcsán. Mindenki kicsit mást ért alatta, és a járványhelyzet kapcsán ez fokozottan igaz. És vajon van lehetősége egy anyának énidőt tartani ebben a korlátozásokkal teli, ovi- és iskolahiánnyal megspékelt helyzetben? Ennek jártam utána.
A különféle fogalmi értelmezések ellenére abban talán egyetérthetünk, hogy az énidő:
- Amikor magaddal foglalkozol, fontos vagy saját magad számára.
- Amikor feltöltődsz, újult erőre kapsz.
- Amikor azt csinálod, amit szeretsz, nem azt, amit muszáj.
Lehet, hogy az énidő akkor nem feltételezi, hogy…
- egyedül kellene az adott tevékenységet végezned?
- ne tartozhatna ide BÁRMI?
- ne lehetne bizonyos tevékenység egyik nap feltöltődést segítő énidő, másik nap viszont kötelességből végzett feladat?
Akkor hogy is van ez az énidő?
Ha csakis az egyedül végzett örömteli tevékenységek karantén verziója számít ide, akkor a 0-24-ben kisgyerekkel lévő anyukák bizony felköthetik az alsónacit, mert a lehetőségeik igencsak korlátozottak. Mondjuk ki: konvergálnak a nullához.
Ezért gondolom azt, hogy ebből a keretből kicsit ki kell lépni ahhoz, hogy egy kis feltöltődésre találjunk a hétköznapok sodrában.
A gyerekek javarészt velünk vannak, a kedvenc tevékenységeinket meg vagy elérjük az otthonunk falain belül, vagy sem. Ezért javaslom, hogy kicsit tágítsuk a megközelítést! Pont ezt tették a Rendezett anyukák facebook csoportban illetve az Anyu tervez facebook oldalon az édesanyák, amikor feltettem a kérdést, hogy mi nekik az énidő. Csodálatra méltó természetességgel nyilatkoztak arról, hogyan tölti fel őket egy gyerekekkel közösen végzett torna, a közös süti sütés, a hordozó kendő többféle megkötése.
Azon is elgondolkodtunk, hogy vajon ugyanaz az tevékenység lehet-e egyszer örömforrás, máskor pedig kötelező feladat.
Te érezted már, hogy a kedvenc sütid elkészítése a magad örömére mekkora élményt nyújtott, miközben a karácsonyi sütős-főzős fejetlenség közepette megterhelt ez a vendégváró tevékenység? Amikor azért pakolásztál-szelektáltál, mert egyszerűen már nem fértetek, vagy annyira elborított a rendetlenség, az mekkora feltöltődést adott? Gondolom nem sokat. Viszont ha önszántadból pakoltad már valaha szín szerint sorba a ruháidat a szekrénybe, vagy alkottál szemet gyönyörködtető kompozíciót egy nyitott polcon vagy vitrinben, akkor átélhetted, hogy mennyire mást tud adni ugyanaz a feladat is.
Énidő. Logikus, hogy magányos időt takar. Vagy nem?
Mi van, ha valakit nem az egyedüllét tölt fel? Vagy ha csak aktuálisan nem arra vágyik? Emlékszem, amikor még pici volt a második gyerkőc és egyedül mentem moziba, sétálni, az mekkora feltöltődést jelentett. Most ha ezt ajánlanák fel, tuti nem kellene, mert engem most a kapcsolatok, a közösség tölt(ene) fel. Sétálni pedig a férjemmel kettesben mennék legszívesebben (ami persze két gyerek mellett nem túl karantén-barát). Az énidő fogalmába talán nem fér bele ez a fajta közös kikapcsolódás, de ha hátráltatnak, engedjük el a fogalmakat, hogy végül olyan felismerésre juthassunk, amely ahhoz segít hozzá, hogy közelebb kerülhessünk magunkhoz, és ahhoz, hogy mi a jó személy szerint nekünk.
Rendkívül inspiráló volt számomra, amikor a blog facebook oldalán egy édesanya egyértelműnek vette, hogy a kislányával együtt folytatott kézműves foglalkozás az bizony énidős tevékenység. Egy mások anyuka hordozós kihíváson vesz részt (amihez ugye szintén kell a gyerkőc) és ez neki énidő. Mert feltölti.
Mi van, ha magány sem kell, meg különleges hobbi, tevékenység? Homlokon csapott a felismerés, amikor azt írta a Rendezett anyukák zárt facebook csoportba egy kedves édesanya az énidős kérdésre válaszul, hogy
„bármi és semmi… Mert a semmiből is lehet énidő, nem kell címkéznem, rákészülnöm. Tudod, mikor kiülsz és csak nézed a környezeted és érzed, hogy töltődsz!
Nem kell, hogy tevékenység legyen.”
Akkor tehát bármi lehet énidő?!
Töltődhetek tényleg akármiből? Süti sütésből meg gyerekkel kézműveskedésből? És lehet, hogy csak úgy utol ér a kertben, mikor nem is keresem? Persze más élethelyzetek más-más lehetőségeket kínálnak. De amikor oly sokan meg tudják ragadni a gyerekek altatása utáni kettesben töltött időt a férjükkel, vagy épp a közös főzés örömét, a kertészkedést vagy épp a rendrakást, akkor azt kell, hogy mondjam, mindenki előtt ott áll a lehetőség. Nekem sokáig telt, mire idáig eljutottam.
Azt hittem, majd akkor lesz igazi a feltöltődésem, énidőm, amikor…
- majd elmegyünk kettesben nyaralni a férjemmel,
- elmennek egy hétre a nagyszülőkhöz a gyerekek és csak magamra koncentrálhatok (persze ehhez elég nagyon is lesznek…)
- vagy részt veszek egy keresztény csendes héten.
Persze kisgyerekek mellett ezek lehetetlen vagy minimum nagyon nehezen kivitelezhető dolgok, úgyhogy jaj szegény én, hát csak kisebb énidők jutnak és sosem teljes az örömöm. De azt kell látnom, hogy ez rajtam is múlik. Tudok-e örömmel rendet rakni (amit alapból szeretnek csinálni), vagy csak még egy kötelesség? Tudok-e virágot ültetni a magam örömére, vagy muszáj, hogy szép legyen a kert? Alkotunk-e a gyerekekkel, csak mert jó együtt, vagy ezt is muszáj, hogy fejlődjenek? A könyvolvasás csak egy újabb könyvcímmel gazdagítja a kiolvasott könyveim listáját, vagy ténylegesen élvezem?
A karantén sok dolgot elvett tőlünk.
De azt az egyet biztosan nem, hogy megválasszuk a hozzáállásunkat.
Szabad rosszul érezned magad, mérgesnek, dühösnek, szomorúnak, fáradtnak kimerültnek lenned. Gyászolnod a régi életed, az elmulasztott lehetőségeket, az elmaradt eseményeket, az elvesztett munkát.
De egy nap 24 óra. Abban, ha már csak néhány percet is találsz, ami feltölt, amelyben örömöd van, amely új erőt ad, akkor máris tettél egy lépést önmagad és a boldogságod felé.
Anyu tervez blog és coaching 