Önmagunkkal jóban lenni nem is annyira egyszerű feladat. Vélemények innen, elvárások onnan, rosszabb esetben pedig kritika befolyásolja mindennapi cselekedeteinket, életvitelünket. Kimondott vagy kimondatlan normáknak igyekszünk megfelelni tudatalatt is, amely teljesen természetes: egy közösséghez tartozás korokon átívelő viselkedésmintája ez. Ugyanahhoz a mintához, normához alkalmazkodni, ezáltal (is) egy csoporthoz tartozni az alaptermészetünk része. Ám fennáll a veszély, hogy a saját magunk számára működőképes megoldások nem kerülnek felszínre, kimaradnak az életünkből, miközben a mások által diktált életmódba igyekszünk belesimulni. A ma 3 éves Anyu tervez blog az életem meghatározó részévé vált: véleményt nyilvánítok és ezáltal formálok, melyhez elengedhetetlen az önazonos élet.

Szüleink, nagyszüleink idejében még nem volt kérdés, hogy mely szabályok érvényesek, mihez kell vagy lehet alkalmazkodni: egyértelműek voltak a helyi közösségek mintái. Mára viszont úgy tűnik, bonyolultabb a helyzet: nemcsak lokális, hanem globális mintákat is kapunk, egymásnak ellentmondó törekvések, szerveződések mögé is beállhatunk az internet segítségével, miközben fennáll a veszélye, hogy mi viszont nem találjuk meg önmagunkat, azokat az értékeket, személyiségjegyeket és az ebből fakadó életvitelt, amely mögé szívvel-lélekkel odaállunk: amelyben boldogok vagyunk.

Bevallom, én sem figyeltem oda erre a jelenségre elég tudatosan. Szeretnék a zerowaste, fenntarthatóság mögé állni, miközben mindennel passzoló ruhatár kialakítására törekszem, a lehető legolcsóbban, hiszen gyesen lévő anyukaként a pénz szűkös erőforrásnak bizonyul. A turik felderítése idő igényes feladat, kisgyermek mellett pedig nincs rá lehetőségem, így maradt az online vásárlás fast fashion márkák kínálatából. Na, ez meg ugye nem elég zerowaste, hisz tudjuk micsoda környezeti terhelés a ruhaipar, én meg kényelmes módon így próbálok csinos lenni… Máris egy önellentmondás a feszín alatt. Az ember törekszik egy bizonyos irányba, de nem tud minden lépésével mögé állni, és a legnagyobb jóindulat ellenére is önellentmondásokba keveredik.

Bloggerként pedig tudom és érzem, hogy még nagyobb súlya van a szavaimnak: azzal, hogy leírom, mintha magam is számonkérhetővé tennék bizonyos alapelveket vagy törekvéseket, amelyeket bizony képtelen vagyok minden nap 0-24-ben teljesíteni (és nem is célom minden esetben, ahogyan mástól sem várnám el ugyanezt).

Más influencernél, bloggernél is láttam már ezeket az önellentmondásokat, amelyek nem szándékosak, nem direkt füllentésből származnak, hanem egyszerűen bizonyos szeletét felnagyítják az életnek egy-egy képpek, videóval, vagy csupán azzal, hogy bizonyos témákat vesznek elő, míg másokat nem emelnek ki annyira. Nehéz teljes képet kapnunk egy-egy ember életéről, ha pedig hellyel-közzel sikerül, ahhoz az kell, hogy napi szinten vlogoljon, instázzon, jelen legyen facebookon… És gyakorlatilag egy kamerába/telefonba mondva töltse az életét, hogy az insta sztorin és youtube videóin végigkísérhessük azt. Én is szívesen nézem az ilyesmit, de rá kellett jönnöm, hogy ez egyáltalán nem az, amit én magam is szeretnék csinálni.

 

Hogyan tovább?

Nem akarok olyan sem lenni, aki annak a jelentőségéről ír, hogy milyen áldásos időben lefeküdni, hogy aztán kipihenten ébredjünk (ha lehet, a gyerekek előtt), miközben maga, az erről szóló a cikk éjfélkor születik. Nem szeretnék a gyerekekkel töltött minőségi időről írni úgy, hogy a cikkre érkező kommenteket a gyerekek mellől válaszolom meg a telefonommal. Nem lehet úgy digitális egyensúlyról írni, ha én magam nyakig benne vagyok a közösségi média által nyitott világban. Hogy írjak könyvekről, olvasás szeretetéről, ha nekem személy szerint nincs időm olvasni, mert helyette írok (vagy a gyerekektől/alvástól lopom az időt, amelynek fontosságát már korábban hangsúlyoztam…)

Nem tudsz önazonos lenni, ha közben sodródsz

Ha minden kezdeményezés fellelkesít, miközben nem tudok minden ügy mellé szívvel-lélekkel odaállni, akkor hogyan tudnék egy adott úton maradni?! A sodródás közben hogyan lehetne önazonosnak lenni?

• Én képtelen vagyok mosipelust mosni a zerowaste égisze alatt, miközben az igény szerint szoptatott 1,5 évesem még javában lágy székletet termel és matrica üzemmódban rám tapadva nézi a kötődő nevelés jegyében, ahogyan mosom a kakit. Nem tudok korán lefeküdni és eleget aludni egy nemalvó 1,5 éves mellett, ha még írással is töltöm az időm este.
• Nem tudok (és nem akarok már), jelen lenni a közösségi média bugyraiban, ha a gyerekeimmel játszom.
• Nem tudok, vagy csak nagyon kevés képet készíteni az igazán fantasztikus pillanatokról, mert vagy nagyon gyorsan elszállnak, vagy teljes átéléssel jelen vagyok. Nem lehet 100%-os az egyszerűbb gyermekkor, ha bizony nálunk van képernyőidő (szabályozott módon, de több, mint az ajánlott tankönyvi mennyiség).
• Szeretnék több közösségi élményt adni a gyermekeimnek, de akkor is egy kis zsákfaluban élek, akárhogy feszülök ezen.
• Kikapcsolódás, énidő, nagyon menő dolgok, és én is annak pártján vagyok, ha nem a kifogásokat kell keresni… de nagyszülőktől távol tényleg nem egyszerű, és csak minimálisan megvalósítható.

És én ezt akkor is így élem meg, ha nem így kell, ha akkor is menni „kell”, ha nincs járda, ha akkor is vezetnem „kell” az autót, ha már 2 éve képtelen vagyok rá… . Mert lassan, de biztosan rátalálok magamra, és már nem feszítenek úgy a külvilág által sújkolt muszájok. Kezdek rátalálni a saját érzéseimre, észrevételeimre, akár mainstream, akár nem, akár tetszik ez másoknak, akár nem.

Ma 3 éves a blog, és rengeteget tanultam általa:

egyrészt a feldolgozott témákról, másrészt a többi bloggertől és legfőképp az olvasóimtól. Tovább szélesítettétek a látóköröm, új megvilágításba helyeztetek igazán fontos dolgokat. És most jött el a legnagyobb tanulság ideje: elkezdtem a dobozon kívül gondolkodni és megtalálni saját magam. Karácsony körül már éreztem, hogy ideje lenne egy kicsit megpihenni és pár hét szünetet tartani a blog életében. Most januárban jött el ennek az ideje: sokat olvastam, pihentem, elkezdtem 100%-osan a gyermekeimre, férjemre és a közvetlen környezetemben élőkre figyelni. Írás helyett olvastam, a külső nyomás helyett befelé figyeltem. Normáknak való megfelelés helyett a magam útját kerestem, a saját értékeim megismerésére fókuszáltam.

Akkor is aludtam Júdával délután, ha a produktivitás az elvárt és dicső, és akkor is megnéztem egy filmet hajnali fél1-ig, ha a korán fekvés pártján állok alapjáraton. Bátran mozdultam ki a komfortzónámból, és kértem meg férjemet, hogy vigyázzon egy délutánt a gyerekekre, hogy elmenjek mozizni és sétálni (úgy, hogy ők vittek el aztán jöttek értem… igen, a férjem egy hős és csodálatos apa!). Anyósomékat egy nap alatt jártuk meg a két gyerekkel, úgy, hogy összesen 5 órát utaztunk aznap. Rájöttem, hogy nemcsak iskolarendszerben lehet tanulni: elkezdtem önmagamat fejleszteni, tanulni és tanulmányozni egy számomra érdekes szakterületet, kijegyzeteltem, igyekszem magamévá tenni az ismereteket. Mert így is lehet. Sőt, abból sincs semmi, ha nem egységes pasztell álom az insta feedem, és merek mindenféle színes, tarkabarka képeket kitenni a gyerekekről, az életünkről: mert ezek vagyunk mi.

 

Tágítom a határaimat, mert ráébredtem, hogy rengeteg akadályt és korlátot csak magam állítottam. A szabályaim, a rendszereim segítenek és eligazítanak a hétköznapokban, de képesek megakadályozni is bizonyos dolgokban. Érdemes ezeket időről időre felülvizsgálni, és ha kell, újrarendezi a prioritásainkat, aztán pedig azok mentén önazonosan élni. Akkor is, ha nem mindig mainstream, vagy akár kiemelkedő. Akkor is, ha kényelmesebb, unalmasabb, vagy épp nehezebb vagy eszementebb, mint ami másoknak belefér és „normális”. Egyébként úgyis lesz mindig néhány ember, aki szerint meg az a normális, ahogy te csinálod 😀

3 év alatt 312 bejegyzés született a blogon, voltak időszakok, amikor heti 3 poszt született (ez volt egyébként az eredeti koncepció), a kisbabás, nehezebb időszakokban azonban hetek múltak el új bejegyzés nélkül. Szerettem volna mindig rendszeresen írni, hiszen milyen példát mutatok, ha „Anyu tervez” nem elég tervezetten írja a cikkeket, valamint szerettem volna kapaszkodót adni az olvasóimnak, hogy mikor is keressék a cikkeimet hét folyamán.

Viszont most a családom, a közvetlen környezetemben élők, valamint a saját személyes életem és utam felértékelődött, előrébb került a prioritásokban az alvással egyetemben. Korábban már írtam a nemalvási küzdelmeinkről, ajánlottam szuper könyvet is a megoldásról, ám én magam a teljes megoldást nem tudtam kivitelezni, mert egyszerűen nekem ilyen természetűek a gyerekeim: jók az altatások, jó az alvásmennyiség, minden klappol egyébként, de a 1,5 évesem, ha megfeszülök is felkel minden éjjel 1-2 (betegség, fogzás esetén 5-6 alkalommal). Ráébredtem (micsoda áthallások!), hogy már hosszú távon vagyok kimerülve.

Eddig úgy hittem, ezt beismerni a legnagyobb lúzerség lenne (még magam előtt is), hiszen más, sikeres nők, kevés alvással is sokat érnek el… Mára azonban rájöttem: felnézek rájuk, de az én „teljesítményem” nem ennek fényében értékelendő. Mindenki döntse el maga, mit bír, mit tud megtenni és mennyi alvásra van ehhez szüksége. Nekem úgy, hogy 4 éve minden éjjel megszakításokkal tarkítottan élek, bizony több alvásra van szükségem, mintha ugyanennyit egyben aludhatnék: a magam és családom nyugalma és egészsége érdekében. És ez most többet ér (mert előrébb van a prioritásaim közt), mint a szuperproduktivitás.

Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mostantól befejezem a blogírást. Szeretem, kikapcsol, adok és kapok is általa: csodás módja az önkifejezésnek is. Ám a korábban megszokott tempóból visszaveszek egy időre. 3 év, és még nincs vége, sőt! Úgy érzem, ez egy új kezdet.

---

Ha tetszett, oszd meg másokkal is 🙂

Ha nem szeretnél lemaradni semmiről, iratkozz fel az Anyu tervez blog hírlevelére ITT.

Megtalálod a blogot a Facebookon és Instagramon is, zárt facebook csoportunkat pedig Rendezett anyukák – Anyu tervez néven érheted el.