Írhatnám, hogy azért nem jelentkeztem az utóbbi 2 hónapban új bejegyzéssel, mert kiélveztem a babázást, vagy mert „ismerkedtünk” a picúrral. Elrejthetném mézes-mázas szavak mögé az elmúlt időszakot, de ehelyett leírom, mi történt valójában a szüléstől mostanáig.

Az első hat hét, a gyermekágy időszaka nem könnyű az anyák számára…

A fizikai felépülésen túl egy érzelmi hullámvasutat is megélnek a frissen szült asszonyok a hormonális változásoknak hála, és erre jön az új helyzetben való helytállás, az azzal járó nehézségekkel együtt. A szoptatás kezdeti nehézségei, vagy épp a megfelelő tápszer kiválasztása, a kisgyermek megismerése annak minden sírásával együtt, hozzászokás az éjszakai műszakhoz és a 0-24-es készültséggel járó folyamatos feszültséghez… Az időszak, amikor leginkább igényelnéd a pihenést, és mégsem kapod meg. Főként, amikor már nem első gyermekről van szó: az „aludj, amikor a baba alszik” szabály ilyenkor nem játszik, hiszen a nagytesóval is foglalkozni kell…

De mindez nem ér véget a gyermekágyas 6 hét után…

…hiszen a baba továbbra is éhes éjjel (is), és sírással jelzi minden igényét. Azt is, ha egész nap a karodban akar lenni. Ezt mai, divatos kifejezéssel 4. trimeszternek is nevezik: a baba életének első három hónapja, amikor alkalmazkodik a külvilághoz, miközben az anyához való kötődésben keres támaszt és vigaszt. A 9 hónapnyi összeköttetés ilyenkor még nagyon erős: az anyaölre, szoptatásra és jelenlétre vágyik a picúr. Akkor is, ha te már aludnál vagy épp leszakad a karod/derekad a sok hurcolástól.

Léna elkezdte az ovit szeptember elején, és ha nem így lett volna, komolyan nem tudom hogyan láttam volna el a két gyermeket. Amikor itthon van Léna, általában szoptatás közben jut eszébe, hogy neki WC-re kell mennie, vagy pont akkor sír, hogy nem tudja levenni a pulcsiját, amikor éppen elaltatnám a kicsit. Arról nem is beszélve, hogy azt a korábban megszokott minőségi foglalkozást már egyáltalán nem tudtam biztosítani. Szóval egész egyszerű dolgom lett így, hogy oviba jár a nagy, ugye?!

De a költözés(ek) nem könnyítetté(k) meg a dolgom. 31 hetesen költöztünk olyan helyre, ahol tudtuk, hogy csak ideiglenesen leszünk pár hónapig. Ennek megfelelően úgy kellett kipakolnom, hogy csak az arra az időszakra szükséges holmikat csomagoljam ki. Ehhez pedig már otthon úgy pakoltam össze, hogy külön dobozokba kerüljenek a „szükségesek” és külön azok a dolgok, amelyekre csak később lesz szükség. Ez utóbbiak egy nem használt lakásban várták, hogy majd elhelyezzem őket a végleges helyen.

6 hetesen elkezdtem az ideiglenes lakásban is összecsomagolni, majd kisfiam 8 hetes korában kerültünk át a végleges helyre. Nem volt egyszerű kétszer költözni, ráadásul a picúr sem épp egy “eszik-alszik” baba. Semmiféle rend(szer) nem volt az ottani összecuccolás és az itteni elrendeződés időszakában: sajnos Léna is teljesen összezavarodott (és hisztisebb lett) az eltolódó fürdetési időpontoktól, az össze-vissza evéstől és a szabályozatlan TV nézéstől. Kisfiam pedig nem tudtam, hogy épp eszik vagy alszik, a lényeg, hogy anyamellre került minden nyűglődésre, és azon aludt, hogy legalább pihenjen valahogy (de csakis ülve, ugyanis fekve nem tud szopizni, percenként kell megigazítanom a mellbimbót, emiatt pedig dühös lesz)… Örültünk, hogy megvagyunk valahogy… Persze még most sem vagyunk teljesen kipakolva, de ami fontos, az megvan nagyjából.

Ebben a helyzetben pedig nagyon sírós lett Júda, amit meg is értek…

A káosz engem is nagyon megviselt, és én is minden nap sírtam ebben a feszült helyzetben: sokszor tehetetlenségemben az ő ordításai miatt, vagy hogy addig sem jutok, hogy egy kenyeret megvajazzak. Állandóan ölben lévő babával pedig nem egyszerű a kipakolás, mi több, konvergál a lehetetlenhez… Ami ismét feszültséget generál, amit a baba érez, átvesz, és még inkább sírós-bújóssá válik. Nem egyszerű, és nagy kihívást jelentett és jelent még most is ez a helyzet számomra.

Már várom, hogy elcsendesedjenek az dolgok körülöttünk, véglegesítsük a kipakolást, kialakítsunk (végre!) egy rendszert két gyermek mellett a férjem munkabeosztását is figyelembe véve. Szeretnék ismerkedni, beilleszkedni a faluközösségbe, de jelenleg már az is nagy szó, hogy egyáltalán tudom, hol van a bolt, mert a babakocsizás nem tartozik épp a gyerkőc kedvenc elfoglaltságai közé.

Nem könnyű, sőt egyenesen nehéz, és még nincs vége, tudom.

De már be merem vallani, hogy akárhogy is szeretném, nem rózsaszín köd a babázás számomra, és ezekkel a körülményekkel nehezített pályán egyszerűen nem tudok helyt állni. Én ehhez kevés vagyok egyedül, önerőből. Ez csak Istennel lehetséges. Ő az én erőm és váram, pajzsom a bajban. Tudom, hogy erőt ad elviselni a nehézségeket és szép lassan kihoz ebből a helyzetből. Mindeközben pedig formálódok: türelemre tanít és elfogadásra, alkalmazkodásra. Arra, hogy megtanuljam:

A rendezett környezet ugyan fontos, de a szívünkben, lelkünkben lévő rend még inkább az.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is 🙂

Nem szeretnél lemaradni semmiről? Iratkozz fel az Anyu tervez blog hírlevelére ITT.

Keresd a blogot a Facebookon is!