A testi egészségem mellett a lelkit sem szeretném elhanyagolni anyaként. De hogyan is lehet megőrizni ezt a harmóniát? Nigriny-Demeter Adrienn, a TeSó blog egyik írója keresi a válaszokat a mai vendég cikkben.

Sokszor hallottam, hogy minden megváltozik körülötted, ha gyereked lesz, de azt gondolom, hogy sokan nem hittük/hisszük ezt el. Egészen addig, míg meg nem született az első gyerkőc, és meg nem változott minden. Tényleg minden. Hogyan lehet megtartani az életem, önmagam, ápolni a kapcsolatom Istennel, családdal, baráttal, önmagammal – miközben éjjel-nappali szolgálatot teljesítek egy aprócska kiskopasz mellett?

Nem hiszem, hogy van olyan megoldás erre, amelyben ne lenne lemondás is. Az, amikor sokéves küzdés után végre beköltözött hozzánk egy új élet, az egyúttal azt is jelentette, hogy lemondok mindarról, ami addig volt, aki addig voltam. Újra kellett tervezni a stratégiám, újraértelmezni a fontossági sorrendem. Számomra fontos volt, hogy a gyermekemnek még sok hosszú évig legyen épelméjű és éplelkű anyja.

Mindenekelőtt meg kellett értenem három dolgot:

Nem vagyok tökéletes anya, feleség, dolgozó nő, háziasszony, festőművész, szolgálattevő, blogoló, barát, testvér… Hibázhatok. Odaégethetem az ebédet. Lehetek dühös. Lehetek fáradt és belealudhatok az imába. Elfelejthetem a házassági évfordulónk időpontját… Van egy óriási társadalmi nyomás rajtunk. Mintha a körülöttünk lévők azt sugallnák, hogy anyaként mindenért felelősek vagyunk és mindenben nagyon jól kell teljesítenünk. Fontos viszont megértenünk, hogy ez nem így van. Éppolyan halandó emberek vagyunk, mint a bizonyos 9 hónap előtt. Über-szuper bezzeganyák csak a mesékben léteznek.

Az új élet áldozatokkal jár – a gyerkőc most már a fontossági sor elején van, ezért számos dologról le kell mondanom. Néha az alvásról, néha az evésről, néha a beszélgetésről, néha a békéről. Sok-sok kompromisszumon keresztül visz az út, mire összecsiszolódunk és mindenki megtalálja a helyét a családban. A kompromisszumot azonban nem csak én kötöm: annak része a másik fél is. Ez azt jelenti, hogy én is alkalmazkodom, de meg kellett tanítanunk a kisfiunkat, Áront is alkalmazkodni a mi életünkhöz (pl.: nem kezdjük el az evést imádkozás nélkül, a saját ágyában alszik stb.).

Nem én irányítok, nem is kontrollálhatok mindent – az első időkben nehéz volt elhinnem, hogy a kisfiam akkor is szuszogni fog, ha én már elaludtam. Tudom, sok édesanya szenved attól, hogy állandóan megpróbál mindent kézben tartani. Időbe telt, mire Istenre tudtam bízni a csemetémet, és elhinni, hogy nem lesz semmi baja akkor sem, ha én nem vagyok a közelben és nem figyelem árgus szemekkel. Ha ezt nem értjük meg, akkor az életünk állandó aggódásból áll majd és rendkívül kevés pihenésben lesz részünk. Hosszú távon ez nem működhet.

Ahhoz, hogy megőrizzem a lelki békém ebben a teljesen új helyzetben, szükségem volt arra, hogy döntést hozzak néhány kérdésben. Nem amolyan újévi fogadalom volt ez, hanem nagyon határozott állásfoglalás (ami bármikor felborulhat):

Minden nap olvasok Igét. Talán többen tágra nyílt szemmel olvassátok ezt, hiszen képtelenség, hogy egy újszülött mellett is (több gyermek mellett meg végképp) megtartsam ezt. Igaz. Újra kellett értelmezzem az igeolvasás fogalmát is. Már nem a belső szobámban, teljes csöndben, egy forró teát szorongatva, komoly koncentrációval történt ez. Igeolvasás alatt azt értem, hogy előveszem a gyerekbibliát és azt olvasom esti mesének. Meghallgatom a rádiós istentiszteletet, vagy egy ügyes telefonos applikáció felolvassa nekem a napi igét, miközben ebédet főzök. Számos lehetőségem van arra, hogy mindennap találkozzam az igével! Nem felejtem el, hogy Isten mindenható – aki képes sokféle módon üzenni nekem.

Imádkozom, amikor csak lehet. Néha pelenkázás közben is.

Amikor féléves lett a kisfiam: hetente legalább egyszer tartottam két-háromórás „kávészünetet”. Szükség van arra, hogy teljesen otthon hagyjunk mindent (mindenkit!), és találkozzunk más emberekkel is. Igen, meg kell szervezni, hogy a kávészünet ideje alatt valaki gondját viselje szemünk fényének. Ám a mi lelki békénk az ő érdeke is!

Amíg anyatejen él a gyerkőc, addig havonta legalább két lelki alkalmon való részvétel. Istentisztelet, bibliaóra, baráti beszélgetések, kirándulás – bármi, ami simogatja a lelkünk, és amiből erőt meríthetünk. Az idő haladtával egyre több ilyen programra igyekszem eljutni.

Pihenek, amikor csak lehet. Néha nehéz döntést kell hoznunk. Tudjátok milyen, amikor a feje tetején áll a ház, de mi hullafáradtak vagyunk a takarításhoz. A legtöbb anyuka ilyenkor is nekikezd takarítani. Én gyakran feltettem a kérdést magamnak: vajon, ha felébredt a kisfiam, egy múzeumot szeretne maga körül látni, vagy egy kipihent mosolygós anyukát? Nos, végül sokszor aludtam én is, amikor Áron durmolt délután. Természetesen nem élhetünk térdig szemétben és néha szükség van arra a tiszta tányérra! Keresni kell ebben is az egyensúlyt.

Elengedés és leválás. Nem akartam, hogy a kisfiam hozzám legyen láncolva. Ezért az elejétől kezdve igyekeztünk emberek közé vinni, többször rábíztuk a nagyszülőkre már pici korától kezdve az etetések között. Kb. 8 hónapos volt, amikor először kimaradtam egész napra. Elmúlt egyéves, amikor 3 napra elutaztunk és magunkkal vittük (még mindig anyatejes volt) – vállalva a komoly környezetváltozást. Másfél évesen hagytam otthon először úgy, hogy nem én altattam el este. Lassan, de biztosan arra törekszünk, hogy Áron biztonságban érezze magát akkor is, ha a szülei nincsenek a látókörében.

Szolgálok, amikor csak lehet. Miután Áront biztonsággal rábízhattam a család többi tagjára, immár visszatérhettem a szolgálataim egy részéhez. Mindig kicsivel, rövid idejű alkalmakkal kezdve, lassan haladva a hosszabb idejű programokig. A lényeg, hogy ne maradjon el a gyümölcstermés sem, mert ez is fontos része a lelki életünknek.

Havonta egy alkalom, amit szépségápolással töltök – fodrász, manikűr, masszázs… Bármi, amitől felfrissül, megszépül az ember teste és lelke is. Anyák vagyunk, igen. De feleségek, nők is! (Én is írtam már erről ITT.)

Mindehhez nagy szükségem van a gyermekem apjára, aki maximálisan kiveszi a részét a gyermeknevelésből. Végül be kell vallanom, hogy amire valóban nem maradt idő és energia, az a hobbim. A munka és a család mellett erre már valóban nem futja. Úgy döntöttem, hogy festhetek nyugdíjas koromban is, de a kisfiam első évei már nem térnek vissza – és erről nem akarok lemaradni. Már most tudom, hogy megéri.

---

Nem szeretnél lemaradni semmiről? Iratkozz fel az Anyu tervez blog hírlevelére ITT.

Keresd a blogot a Facebookon is!