Megtervezni az élet minden területét sok(k)nak tűnhet, sőt kifejezetten unalmasnak, frusztrálónak, netán haszontalannak. A túltervezés csapdájába senki sem szeretne beleesni, amikor robot üzemmódban éli a hétköznapjait, miközben elfelejt igazán jelen lenni a pillanatban. Van aki csak a fontos dolgokat tervezi meg, egy-egy nagyobb eseményt, míg a hétköznapokat nem. Én az álmok és célok, valamint a hétköznapok eseményei kapcsán is szeretek tervezni.

Ám ez nem jelent egyet a kőbe vésett szabályok összességével, melyektől bármilyen apró eltérés bűntudatot okozna. Nem jelent robot üzemmódot sem, melyben elfelejtek élni. A terv egy iránytű, térkép számomra. Segít, hogy fókuszáljak, és ne tévedjek el az élet tengerén. Oly sokféle lehetséges tevékenység, szórakozás közül választhatunk napról napra a kötelező feladatainkon túl. Ha nincsenek átgondolt terveink az élet egyes területeit illetően, könnyen irányt téveszthetünk.

Tudom, nem mindenki van így ezzel, és felnézek arra, ha valakinek tervek nélkül, ösztönösen sikerül irányítania élete minden területét anélkül, hogy frusztrált vagy boldogtalan lenne. Van, akinek sikerül észben tartania feladatait, céljait, vágyait anélkül, hogy elvesztené a fókuszt. Nekem ez nem megy.

Például amíg nem írtam össze a háztartással kapcsolatos feladataimat, futottam az egyik teendőtől a másikig, és úgy éreztem, sosem vagyok „kész”. Mióta átgondoltam milyen mértékű renddel, tisztasággal vagyok elégedett és megvan a heti beosztásom, azóta mindig a számomra megfelelő feladatokat végzem és a lakásban az igényeinknek megfelelő otthonosság uralkodik.

Tervek nélkül elvesztem a fókuszt. Ha nem tisztázom magam számára, hogy mit szeretnék kezdeni napjaimmal, akkor elveszek a teendők rengetegében, az időmet pedig hiábavaló dolgokra pazarolom. Értem ezt a céljaim horizontjára, és a hétköznapi teendőkre egyaránt.

„A dolgok elvégzése nem sok erőt igényel, viszont rengeteg erőre van szükség ahhoz, hogy eldöntsük, mit is kell csinálnunk.” (Elbert Hubbard)

Tervezni vagy nem?

Ne tervezz, ha a terv gúzsba kötne, és gátolná kibontakozásod. Viszont tervezz, ha úgy érzed, szükséged van egy térképre, iránytűre, amely segíti a tájékozódásod, a céltartásod. Én többek között tervezek közös időt a gyermekemmel, és a férjemmel is. Sőt én-időt is tervezek. Nem azért, mert robotként akarok élni, minden percemet beosztva. Hanem pont azért, hogy szabad legyek, és fontos dolgokra MINDENKÉPPEN legyen időm, ne vesszenek el a teendők rengetegében.

Bevallom őszintén, ha nem terveznék közös időt a gyermekemmel, könnyen elkalandozna a figyelmem, mikor vele vagyok, vagy találnék még több feladatot a ház körül, mígnem eltelne a nap anélkül, hogy igazán 100%-ig vele voltam (akár néhány percre is). Ezt nem szeretném.

„Ha elhalasztod, amit megtehetnél, az a veszély fenyeget, hogy nem teheted meg többé.” (Charles Baudelaire)

Tervezek, hogy a fontos dolgok a megérdemelt helyükön legyenek az életemben. Tervezek, mert egy-egy ordítással tarkított éjszaka után (ami minden éjjel 3-4 felébredést jelent 1,5 éves kislányommal), legszívesebben nem csinálnék semmit. Bekapcsolnám a TV-t, hadd nézzük egész nap, nyomkodnám a laptopom, nem foglalkoznék semmi lényegessel legszívesebben. A harag és a csalódottság szomorú keverékében élném a hétköznapokat.

Nem akarom elpazarolni az időm, az életem. Szükség van az ebédre, a tisztaságra, hogy foglalkozzak a gyermekemmel, férjemmel, önmagammal. Nem nyalogathatom a sebeimet egész nap, csak mert borzasztó volt az éjszaka. Márpedig minden egyes éjszaka borzasztó, mert 1,5 éven keresztül szinte minden éjjel 2-3-4-5 alkalommal elég fárasztó már. Ilyenkor bizony kellenek a tervek.

Ha valakinek akkora akaratereje van, hogy képes az élete területeit egyensúlyban tartani annyira, amennyire számára szükséges, anélkül, hogy megtervezné azt, akkor tegye! Én képtelen vagyok rá. A szilárd elhatározás, a tervezés nélkül az én akaraterőm nagyon gyenge.

„Az akaraterő az a pillanat, amikor emlékeztetjük magunkat arra, amit szilárdan elhatároztunk.” (Coco Chanel)

Nekem nem jön zsigerből például, hogy milyen életkori sajátosságokkal rendelkezik egy gyermek, miket tudnék vele játszani. Nem tudom, hogyan közelítsek a neveléshez, ha nem olvasok utána. Ha “bízom az ösztöneimben”, biztosan nem jövök rá, hogy ha egy hónaposan nem emel semmit a kis fején a baba, az gond. Honnan tudtam volna, hogy ha fél évesen még egyáltalán nem fordul át, ott baj lehet, de Dévény-tornával fejleszthető a helyzet. Én nem tudom saccolni, hogy azért sír a gyermek a formabedobót próbálva, mert még kicsi hozzá, hogy megoldja a feladatot, vagy azért mert igazából már jó lenne tudnia, ha nem megy, tanítani neki. Egy évesen azt hittem már várat fogunk építeni fakockákból. De könyvek segítettek rájönni, hogy az picit később következik.

Amiben az ösztöneimre hallgattam, ott bakot lőttem: pár hónapos korában nem gondolkodtam előre. Bevettük a nagy ágyba, majd később rájöttem, hogy nem szeretném, ha nagyobb korában is ott aludna. Úgyhogy hosszú harc következett, a csatát pedig én indítottam el, mert nem voltam elég megfontolt, előrelátó.

De az önfegyelem bizony fejleszthető, és a tervek révén úgy érzem, közelebb kerülök hozzá (az alváshiány ellenére is). Ahogy beáll egy-egy rutin, már nincs szükségem, hogy rápillantsak a térképre, már tudom az utat fejből is.

Van, aki térkép nélkül is jól navigál, nekem szükségem van a segédletre. És neked?